A szülő feladata védeni, óvni a gyerekét, biztosítani számára a nyugodt, élhető és testi épségét nem veszélyeztető körülményeket. Ez annyira természetes, vagy annak kellene lennie, hogy szót se érdemel. Viszont arról is kellene beszélnünk, hogy mit jelent a valódi védelem, mit takar a szülő vigyázó szeme, karja.
Senki nem akar a gyerekének rosszat, hiszen szereti, azért vállalta, akarta. Viszont van ennek a védelemnek hátulütője is a mai világban. Valaha a gyerek negyedannyi törődésben részesültek, mint ma. Egyszerűen nem voltak a figyelem középpontjában, mert szüleik dolgoztak reggeltől-estig. Az arisztokrata családokban se jutott több idő rájuk, ott a nevelőnők, házitanítók, dadák látták el a szülők feladatait is egyebek mellett. Mára azonban alaposan megváltoztak a dolgok, ami bizonyos fokig jó is, azaz az lenne, ha nem esnénk túlzásokba. Régen az volt az alapvető, hogy tapasztalat útján tanultak meg bizonyos tevékenységeket, lehetett ez egyszerűbb vagy bonyolultabb is. A gyerek megfigyelte, hogyan viselkedik egy felnőtt, és utánozta.
Ma viszont ezer módon mutatjuk meg, hogy a gyerek mennyire fontos nekünk. Már-már túlzásba visszük a pátyolgatását, és nem merjük elhinni, hogy képes valamire. Lessük, követjük minden mozdulatát, és nem engedjük megtapasztalni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem hagyjuk hibázni, elesni, felállni, hanem ugrunk, és megcsináljuk helyette. Kötjük a cipőjét, cipeljük a táskáját, a tornacuccát, és ne mondja senki, hogy nem bírja el. Igen, sokszor nehéz, de a legtöbb diák már nem gyalogol, kocsival szállítják és húsz métert se tud megtenni súllyal a hátán. Ezért képtelen később sétálni, kifullad, unja és viselkedni se tud, mert azt várja, hogy gyaloglás közben is millió inger éri. Érhetné, ha látna, no meg, ha két lábon járna négy kerék helyett.
Mindentől meg akarjuk kímélni őket, mintha azt hinnénk, papírból lennének, és könnyedén elfújná őket a szél. A gyerek igenis essen el, ha rossz tempóban szalad, vagy nem jó a mozgása, ami megint abból is fakadhat, hogy nem mozgott előtte. Ha elesett, majd feláll, ahogy minden gyerek évezredek óta. Sebei begyógyulnak, és egy kis sírás nem árthat, még akkor is, ha nem esik jól a szülői szívnek. Inkább ebben a korban essen, érje egy rakás kellemetlenség, minthogy ne tanulja meg, hogy a szekrény sarka éles, a fiók odacsípi az ujját, ha figyelmetlen, vagy hogy a lépcső csúszhat. Félreértés ne essék, nem azt akarom sugallni, hogy a gyerekeket gyötörni kell, hogy később rendes felnőtt legyen belőlük, viszont a burokban tartás sem válik javukra. Meg kell érteniük, hogy a világban vannak veszélyek, de némelyiket el lehet kerülni. Nem úgy, hogy valaki körülöttük röpköd, és megszűrné még a levegőt is, hanem azzal, hogy megmutatjuk neki, hogyan tud ügyesen ugrani, futni, átlépni vagy kikerülni valamit. Ez nem az egyéves totyogóra vonatkozik, hanem azokra, akik annyira keveset mozognak, hogy saját lábukban is elbotlanak.
Sajnos, a gyerekek egyre kevesebbet labdáznak, ugróköteleznek, bicikliznek, mondván, nincs rá idő, hely és lehetőség. Ennek viszont az a hátránya, hogy mozgáskultúrájuk jelentősen csökken. Szülőként annyit tehetünk, hogy hagyjuk felfedezni a világot, bogarászni a fűben(nem baj, ha összeszed tücsköt-bogarat, majd kezet mos), fára mászni, (nem fog minden gyerek okvetlenül leesni azért, mert ismerünk olyanokat, akikkel megtörtént). A labda se ellenség. Sok kislány alig mer hozzáérni, mert félti a kezét vagy az arcát. A fiúkat azért nem említem, mert ők még mindig nem hanyagolják a focit, főleg kiskorban, hiszen nincs annál élvezetesebb, mintha rúghatják a bőrt.
Ha visszagondolunk a gyerekkorunkra, mindannyian tudjuk, hogy sok sérülés volt a lábunkon, kezünkön, amit a játék hevében észre se vettünk. Tele voltunk karcolásokkal, de nem bántuk, mert jólesett játszani, botokkal kardozni, és megmászni az összes cseresznyefát a környéken. A mai gyerek vérében is benne van a felfedezőkedv, szereti túrni a földet, élvezettel szed össze minden csavart, kupakot, gilisztát. Ez az igazi gyereklét lényege: egy kiló kavics a zsebben, fél kiló homok a cipőben. Csak hagynunk kell. A ruhát úgyis kinövik. Ha meg piszkos lesz, nem kell kétségbeesnünk, nem a patakra járunk mosni. A te hogy nézel ki – mondatot az ovis, suli nap végén örömmel kellene kérdeznie minden szülőnek, mert a látvány egyet jelenthet csak: a gyerek jól érezte magát a bőrében.
Nem megkímélni kell őket a fájdalomtól, hanem megtanítani arra, hogy nem kell minden kis dologtól kétségbeesni. Tudom, hogy ez érzékeny téma, mégis elgondolkodhatunk azon, vajon miért akkora gond, ha lehorzsolta a lábát, ha megcsúszott egy kövön és fenékre esett. A legtöbb dologból szerencsére nem lesz nagy gond, mi, szülők se csináljunk belőle. Legyünk boldogok és büszkék, hogy a gyerekünk levegőn van, mozog, csillog a szeme, és teljesen mindegy, hogy azt a pár karcolást hogyan szerezte. Ha az élet apró dolgaiban megtanítjuk nekik, hogy sokkal fontosabb élvezni, amit csinálunk, vagy kíváncsiskodva figyelünk, akkor azt fogja érezni, hogy a világ jó hely. Olyan, ahol érik kudarcok, balesetek az embert, de túl lehet lépni rajtuk, össze lehet szorítani a fogunkat, és azt mondani, nem baj, megérte. Egy kis sírásba még nem halt bele senki. A gyógyító puszi ma is él, és segít…Éljünk vele, és hagyjuk esni-kelni a gyereket, mert ezzel teszünk a legtöbbet érte.
Kép forrása: Pinterest
