Húsz éve ugyanígy ült a parton. A Duna nem változott sokat, lusta volt és koszos, ahogy mindig. A part menti sziklákra hömpölygött a műanyagflakon száraz ágakkal és más hulladékkal egyetemben. Nem volt benne semmi romantikus. Ha Strauss így látta volna, biztosan nem ihlette volna meg, gondolta a nő.
Hajnali hat volt, alig pirkadt, még erőlködött a nap, nem bukkant ki a hegyek mögül. A csend meglepte, mert arra számított, hogy némi zaj megzavarja emlékeit, de nem történt semmi. Ahogy azon a szerdai napon is.
Ősz tolta el a nyarat, már nem langyos reggel, ahogy most, de amikor Kristóf azt kérte, találkozzanak, eszébe se jutott nemet mondani. Tudta, hogy valami különleges fog történni, mert az időpont közel sem volt megszokott. Meg fogja kérni a kezét, gondolta. Két éve voltak együtt. A főiskola második évében jöttek össze, de nem laktak együtt, mint oly sokan évfolyamtársai közül.
Szerette ezt az állapotot. Titkon félt a közös élettől, a felelősségtől, és a nemlétező terveitől. Még abban sem volt biztos, hogy a megfelelő hivatást választotta, nem érzett magában nagy lelkesedést. Tulajdonképpen anyja akarta, hogy óvónő legyen, biztosan azért, mert őt nem taníttatták. Nagyapja keményfejű ember volt, megmondta kerek-perec, egy nőnek otthon a helye, főzzön és nevelje a gyerekeket. Így álmait egy mozdulattal félresöpörték.
Ő viszont nem volt korlátok közé szorítva, mégis engedett a kérésnek. Jobb ötlete amúgy sem volt, úgy vélte, elvegetál egy darabig, amíg rájön, mi is érdekli valójában. Nem jött rá. Ott ragadt abban a kis külvárosi oviban, ahol minden napja egyforma volt, és az idő múlását csak a kerítésről málló piros festék mutatta.
Kristóf késett negyedórát, de ő nem volt ideges. Megszokta, hiába bosszankodott máskor is, a fiú nem változott. Nem is nagyon magyarázkodott, ő ilyen, mondta. És hű volt önmagához azon a napon is.
A víz hasonlóan koszos volt, de ő szebbnek látta, mert huszonévesen kit érdekel, hogy szennyezett-e a Duna, amikor az ember a szerelmét várja. A távolban megkondult egy harang. Egy rusnya galamb is megjelent. Fél méterre szállt le, és öregesen totyogott előre, majd hátra, mintha keresett volna valamit. Elnézte buta fejét, de aznap annyira boldog volt, hogy nem akarta elhessegetni, mint máskor, ha ennyire közel merészkedett hozzá egy is.
Kristóf zsebre tett kézzel közeledett, úgy tett, mintha nem sietne, pedig máskor mindig izgága és vibráló volt, ellentétben vele. Belőle a nyugalom áradt, a fiú meg maga volt a nyughatatlanság.
Nem állt fel, amikor a fiú odaért. Csak felnézett rá, mosolygott, és jó reggeltet köszönt. A nap épphogy kezdte megmutatni magát, és csordogáló fényét a hegytetőn görgette maga előtt. Pár pillanat hiányzott csak, hogy teljes terjedelmében elfoglalja az eget.
Meg fogja kérni a kezét, gondolta megint, és átjárta valami édes bizsergés. Épp ideje, mondta volna az anyja, mert mire várnának? Mindketten befejezték tanulmányaikat, jöhet a munka, majd a család.
Szerelme alaposan végig mérte, mintha csak először látná, és a szeme idegesen remegett. Istenem, mosolygott finoman, mennyire izgul, de cuki! Pontosan olyan, mint a filmeken, csak ott gyémántgyűrűt vesznek, nekik meg nem telik még egy sima aranyra sem. Vagy arra talán igen…
– Leülhetek? – szólalt meg a fiú.
Milyen hivatalos, gondolta meglepve. Ennyire azért nem kell túllihegni a lánykérést, hiszen a két év az két év, nem voltak már idegenek egymásnak sem testileg, sem lelkileg. Bár anyja ezt nem tudta, ő már rég odaadta magát a srácnak, nem mintha annyira kívánta volna a szexet, egyszerűen ez volt a szokás, és nem akart már szűz maradni, mert az ciki volt. Barátnői sem vártak sokat ez ügyben.
– Van kő bőven! – nevetett fel. – Egyik se kényelmes, de kibírod.
– Aha – mondta Kristóf szemernyi lelkesedés nélkül.
Ez volt az a pillanat, amikor megijedt. Soha ilyen közömbösnek nem látta. Mi történhetett?
– Baj van? – fordult felé, és a fiú arca felé nyúlt, de az finoman elkerülte az érintését.
– Igen, úgyis mondhatjuk.
Erre a válaszra nem számított. Azt remélte, a fiú tiltakozni fog, majd előrántja a gyűrűt, és elrebegi a kérdést, ahogy a filmeken. Ő azonban nem mozdult, csak a vizet nézte.
– El fogok utazni – mondta kis idő múlva.
Felsóhajtott, mert rosszabbra számított, miután rájött, hogy lánykérésről azon a hajnalon nem lesz szó.
– Jó – felelte mosolyogva, de belül fájni kezdett valami. Nem kérte, hogy menjen vele. Úgy mondta, mint aki egyedül akar menni. – Hová?
– Írországba, ahol Helgáék élnek.
– Meddig maradsz? – A hangja rémült volt, már tudta, hogy abban a pillanatban átalakul az élete.
– Nem tudom…Sokáig. Nem akarok itt élni. Itt nem lehet.
– Ilyet ne mondj! – jajdult fel. – És velünk mi lesz? Azt hittem, mi összetartozunk…
Kristóf nem fordult felé. Gyáván meredt a folyóra.
– Nem. Úgy volt… De nekem magammal kell törődnöm. El kell mennem, nincs mit magyaráznom rajta.
Rámeredt. Nem hitte el, amit hall. Ezt a fiút nem ismerte. Nem az a Kristóf volt, akit nem rég még szeretett.
– Csak azért jöttem, hogy elmondjam… Ne haragudj… – Azzal a srác felállt, zsebre vágott kézzel, mérgesen egy kavicsot rúgott a vízbe. A kő felkavarta a vizet, de azonnal elsüllyedt.
– Kristóf…Ez most komoly?
A fiú megrántotta a vállát.
– Nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget. A nővéremék segítenek, és ott van jövőm.
– És velem mi lesz?
– El fogsz felejteni. Ennyi.
Nem lett igaza. Két évig gyászolta. Aztán megismerkedett Ákossal. Szerette, de nem úgy. Tíz év után elváltak. Később megpróbált randizgatni, majd feladta.
Pár napja a Kossuth téren meglátta Kristófot. Eszméletlenül jóképű volt. Nem volt egyedül. Egy csinos nő és egy kislány volt vele.
Remélte, hogy a már érett férfi nem vette észre. Hogy is vette volna, amikor csak a kislányra figyelt?! Hallotta, hogy a nevén szólította. Zsanettnek hívta, ahogy őt.
Kép forrása: Pinterest
