Az aranyhal egy kis tóban éldegélt, ami az erdő szélén állt, ki tudja mióta. A halak abban az időben még egyszerű aranyhalak voltak, és nem várta el tőlük senki, hogy kívánságokat teljesítsenek. Ám ahogy múlt az idő, egyre több ember búslakodott a parti nádasban üldögélve és reménykedett a csodában. Állandóan valami után vágyakoztak, ami nem lehetett az övék. Nehéz volt gondolataikat hallgatni.
Az ifjú, de kíváncsi halak sokáig nem voltak képesek a kívánságokat teljesíteni, ahhoz még nagyon sokat kellett tanulniuk. Meg kellett érteniük, hogy minden egyes kívánság veszélybe sodorja az életüket. Ki tudja, kinek a horgára akadnak egyszer és rimánkodnak az életükért? Megeshetett az is, hogy mielőtt szólásra nyitják kerek szájukat, már egy kutya szájában végzik. Ezért kockázatos volt minden egyes találkozás a bánattal és magával az emberrel is.
A fiatal aranyhal nagyapja, az öreg Arany, ahogy mindenki hívta, gyakran mesélte, hogy az ő élete is egy pillanaton múlt, mert őt is elkapta egyszer kóbor macska. Egy fiú, aki éppen arra jár szerencsére elkergette a puha talpút. Azóta bízott minden gyerekben, mert azokban még maradt jóság.
Egy ködös tavaszi hajnalon, amikor a halacska szokás szerint kikukucskált a vízből, egy öregembert pillantott meg. Épp a székét nyitotta ki és akkurátusan készülődött a korai horgászathoz. Riadtan, de érdeklődve figyelte minden mozdulatát. Arra gondolt, óvatosnak kell lennie, mert őt véletlenül sem foghatja ki. Még nem lehet segítségére. Ahhoz túlságosan tapasztalatlan volt. Azért látta, hogy az öreg szomorú, és biztosra vette, hogy az ő szívét sem kerüli el a bánat. Amikor a csali tóba pottyant, nagyot sóhajtott. Sajnálta, hogy nem nőhet gyorsan fel. A férfi elmélázva nézte a ködben úszó fűzfákat, hallgatta a csendet, és remélte, hogy aznap szerencséje lesz. Hosszú percek múlva mozogni kezdett az úszó. Az aranyhal felsóhajtott… Már-már tovaúszott, amikor meglátta, hogy a horgász felemeli a botját. A zsineg végén az öreg Arany ficánkolt. Mielőtt azonban megdöbbenhetett volna, a szomorkás szemű ember kiakasztotta a horgot, ami öreg Aranyba kapaszkodott. Az pedig abban a pillanatban megszólalt.
A reggeli némaságban megremegett a hangja:
– Tudtam, hogy egyszer meghálálhatom a jóságodat – mondta. – Valaha, nagyon régen megmentetted az életemet. Kívánj valamit, teljesítem!
A férfi meghökkent, nem tudta mire vélni a jelenetet. Aztán belement a játékba.
– Szeretném életem hátralévő napjait nevetéssel tölteni – mondta egykedvűen.
A vén hal rábólintott. A férfi megcsóválta a fejét.
– Biztos megbolondultam – mondta félhangosan és visszadobta a halat a tóba. Ekkor a szívében lakó egykori kisfiú kacagni kezdett.
Kép forrása: Pinterest
