Sára nem sikoltott. Szája elé kapta a kezét, elsápadt, de mintha sejtette volna, mit talál. Az ilyesmit nem gondolja át az ember, nem keres holttestet egy ládában szándékosan, de ő ezen a furcsa helyen nem mondhatta, hogy meglepődött. Adva volt egy ház, amelyet úgy őriznek, mint a Vatikáni könyvtárat, ő mégis beosonhat, és odabent egy másik világot talál tisztán, érintetlenül…Mi ez, ha nem döbbenetes, ahogy a ládában fekvő csontváz is. Egy nő maradványaiea lelt, akin világosbarna kosztüm volt, alul bővülő szoknyával, gyűrötten, de szinte érintetlenül. Mintha az idő nem fogott volna rajta. Nem kellett sokat gondolkodnia azon, hogy ki is lehet. Bella nagyi maradványai néztek rá csendben, némi szemrehányással, hogy megbolygatta a nyugalmukat. Senki nem mondta neki, bizonyítékot se talált rá, de a szíve mélyén nem kételkedett. Hát ezért nem tudott róla senki. Valaki megölte és betette oda. Vagy ott fulladt meg? Legszívesebben megérintette volna, hogy biztos legyen benne, hogy nem képzelődik, amikor megpillantotta a szoknyája mellé préselődött ridikült. Sötétbarna, lapos, bőrtáska volt, kis füllel, és kacskaringós fémcsattal. Megrázkódott, majd leguggolt. Nézte a csontvázat és arra gondolt, mennyit szenvedhetett ez a fiatal lány, mire érte jött a halál.
Aztán nem bírt parancsolni a kezének és a kíváncsiságának. Óvatosan, hogy a láda fedele vissza ne csukódjon, a táska után nyúlt. Megborzongott, amikor kiemelte. A bőr érintése nyomán felállt a szőr a karján, de nem dobta el, nem jajdult fel, mert tudta, hogy bele kell pillantania. A csontváz mintha megmozdult volna, mintha helyeselte volna, amit tesz, de Sára tisztában volt azzal, hogy képzelődik, és fantáziája szabadult el jobban a kelleténél. Felpattintotta a csatot, és egy sárgás textilzsebkendőn kívül csak egy rúzst és egy papírlapot talált benne. Nagyon lassan, szinte áhítattal hajtogatta szét, és bebizonyosodott, amit gondolt. A lapon a nagymamája neve, születési helye és ideje állt. Hosszan bámulta, majd egy könnycsepp kicsordult a szeme sarkából, de ez nem is annak a nőnek szólt, akit nem is ismert. hanem a ténynek, hogy volt valaki, akinek ilyen halál jutott, akit ő nem ismerhetett meg. Összehajtotta és a táskájába csúsztatta, majd a táskát lezárva visszatette a barna szoknya mellé, amikor váratlanul meghallott egy hangot.
– Maga meg hogy a francba kerül ide? – mordult rá egy férfi. – Azonnal hívom a rendőrséget!
Sára megdermedt. Egy tagbaszakadt, ötvenes, nem túl barátságos arc meredt rá. Öltönyben volt, de inkább nézett ki kidobóembernek, mint egy irodai alkalmazottnak.
– Ne, kérem ne! – suttogta. – Könyvet írok, és tény, hogy belopóztam ide, de csak kíváncsi voltam.
– Na, ne mondja! Nem látta a táblát? Nem tud olvasni? Ez olyan hely, ahová egy magafajta írócska nem léphet be! – ordította a férfi idegesen.
– Sajnálom! Tudja mit, ha azt akarja, hogy erről ne tegyek említést, ígérem, nem fogok… – Szánalmas próbálkozás volt, tudta Sára is, de azzal is tisztában volt, hogy nem menekülhet. Onnan nem vezet kiút, de azt valahogy megsejtette, hogy a férfi nem a rendőrséghez fordul, amikor a telefonja után nyúl.
– Álljon fel! Mit képzelt? Hogy besétálhat ide nyomozgatni? Ki küldte? Kinek a megbízásából tört be?
A nagydarab ember egyre vörösebb lett, nyakán kidagadt egy ér, ami nem jelentett jót. Sára egy pillanat alatt felmérte, amit addig is tudott: nincs semmi, ami megmenthetné, de ember sincs a közelben, aki segítségére siethetne. Elveszett minden, és ha nem jut ki, akkor valószínűleg a ládában végzi a nagyanyja mellett. Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. A férfi feltárcsázott valakit, és ennyit mondott:
– Elkaptam! Mi legyen vele? Haladjak a terv szerint?
A lány nem hallotta választ, csak saját nyöszörgését, mert látta, hogy az alak elindul felé. Biztos volt benne, hogy élete utolsó pillanatait éli, és hagyta, hogy feltörő sikoltása végül betöltse a teret. Olyan erősen és hangosan, hogy a férfi megtorpant, majd egy pillanattal később teljes erejéből arcon vágta.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
