Az öreg felsóhajtott. A sarokban fekvőre pillantott, majd megrántotta a vállát. Vannak emberek, akik nem nyughatnak, gondolta. A lánynak nem volt joga belépni a házba. Miért ment oda?! Ő volt a hibás, eleve nem kellett volna neki adnia a hógömböket, de nem bírt magával, kíváncsi volt, mire jut velük. De már annyira öreg volt, hogy csak az ilyesféle játékok dobták fel napjait. Ahogy mondani szokás, jó ötletnek tűnt, és a lányt bár kedvesnek, de nem túl okosnak látta. Erre elindult a lavina, és majdnem fény derült a titkára, pedig arra nem volt szükség. Aki tudott róla, halott volt, és a házat is úgy őriztette, mint egyesek a Parlamentet, szóval maradhatott volna minden addig, amíg meg nem hal. Ez a kis nyavalyás azonban addig ment, küzdött, amíg eljutott a nagyanyjáig, akire elképesztően hasonlított. Ugyanolyan rátarti és fennhéjázó volt a tekintete, mint Bellának, aki őt kisfiúnak merte nevezni és semmibe vette.
Amikor megpillantotta, hirtelen feltörtek belőle az emlékek, és már semmi mást nem akart, csak felejteni. Amit tett, és amit nem tett, az érzést, ami hetven évvel később is a szívében égett. Még hogy nincs sírig tartó szerelem, gondolta élete során milliószor. Ő egy halottat szeretett és soha nem gondolt más nőre úgy, ahogy a csodálatos Bellára, aki átnézett rajta. Sokáig azt se tudta, hogy van gyereke, egy eltitkolt kislány, de aztán kihallgatta, amikor a nővérének elmondta. Már akkor meggyűlölte, azon túl, hogy hevesen vágyott rá. Fiatal volt, de a teste idősebb nőért kiáltott. Szánalmas volt, ahogy elutasították, pedig addigra megjárt egy-két titkos bordélyt, amit még az akkori kormány nem záratott be. Idősebbnek látszott a koránál, és egy olyan helyen senki nem kért tőle személyit, így találkozott már a szerelem ilyen formájával. Tudta, mire lenne képes Bellával. Ám hiába volt minden. A szép lány épp csak köszönt neki, néha megajándékozta a mosolyával, de nem fordított rá figyelmet.
– Mi legyen vele? – kérdezte a tagbaszakadt férfi, akit mindenki csak Joe-nak szólított.
– Ez az én gondom, te megtetted, amit parancsoltam, és ennyi! Itt a pénzed, és üdvözlöm a nejed! – nézett rá keményen, majd a markába nyomott pár papírpénzt.
Joe meg se számolta, tudta, hogy a vénember sose szűkmarkú, ezért is dolgozik neki évek óta. Nem tudott róla semmit, arra viszont hamar rájött, hogy nem jó ember. Nem a hagyományos értelemben vett rossz, hanem velejéig romlott, bár külseje erősen ellensúlyozta ezt a tényt.
– Kösz. Ha szüksége van másra, tudja, hol ér el, igaz?
– Biztos lehetsz benne. Menj, szeretnék pár szót váltani a hölggyel! – bökött fejével az ajtó irányába. – A pince lejárata nyitva állt, és Joe, aki megszokta, hogy utasításokat hajt végre, elindult felfelé, miközben az járt a fejében, hogy simán bezárhatná őket, senki nem találna rájuk.
– Hagyd nyitva az ajtót! – szólt utána a főnök.
Sára kezdett magához térni, és már hallotta a hangokat, de még nem volt magánál. A hang, amit hallott, ismerősnek tűnt, de nem tudta hová tenni, mégis azonnal rájött, ahogy kinyitotta a szemét, hogy ismeri a helyet, ahol megkötözve tartják.
Az öreg elmosolyodott. Lám, milyen erős lány! Biztosan a nagyanyjára ütött, aki valószínűleg foggal-körömmel harcolt, hogy kijusson a ládából, de nem volt szerencséje.
– Jó napot! – mondta neki kedvesen, ahogy a lány egyenesen rámeredt a hosszú eszméletlenség után, amit az arcára mért ütés okozott. Az öreg konstatálta, hogy szeme feldagadt, valószínűleg lila lesz majd egy ideig, egy borogatás se ártott volna neki, de nem az volt a célja, hogy segítsen rajta.
– Maga? Hogy kerülök ide? – kiáltott fel Sára minden erejét összeszedve.
– Én. És maga, aki nem bírt lenyugodni, és addig ment, amíg olyan helyre dugta a kíváncsi orrát, ahová nem lett volna szabad.
Sára arca megrándult a fájdalomtól. Az orra talán nem tört el, de érezte, hogy sajog a bal szeme és annak egész környéke. Miért van ott? Mit keres annál a vén ószeresnél, döbbent meg, de azonnal tudta, hogy nem mer kérdéseket feltenni. A vele szemben guggoló tekintete belefojtotta a szót.
– Látom, azon töpreng, mit akarhat magától egy ilyen vénember, mint én! Ne gondolkozzon sokat, elmondom, ha már sikerült fény derítenie a titokra, amely évtizedek óta homályba veszett.
– A nagymamám… – suttogta a lány.
– Igen, az a cafka. Milyen nagyszerű, hogy végre kiderült az igazság! Látja, nem ment ő külföldre senkivel, mert ott rohadt meg a ládában!
– Maga egy szörnyeteg! Hogy beszél róla? Mi köze van magának az egészhez?
– Elmondjam? Valóban kíváncsi? Ha igen, innen nem engedhetem ki soha. Tudtommal maga újságíró egy gyengécske lapnál, de akkor is botrányt csinálna.
– Kérem, nem ártottam senkinek! Magáról se tudtam, én csak az igazságot kerestem, pontosabban nem sejtettem, hogy azt keresem. – Hangja elfulladt, és tekintete az öreg mögötti nyitott ajtóra esett.
– Persze…Ne nézzen ostobának! Mindenki ilyesmit hazudna, de én már tényleg öreg róka vagyok az ilyen nevetséges helyzetekhez…Fogja be a száját, és elmondok mindent, aztán meg ki tudja…
– Ne bántson, mit nyerne vele? Maga már…
– Tudom, öreg vagyok, de semmi szükség arra, hogy folt essen a becsületemen. Azt azonban tudnia kell, kedves Sára, hogy szerettem a nagyanyját egész életemben. Jobban, mint bárki, amíg élt. Én még utána is, és ha nem aláz meg, ha nem néz levegőnek, talán ma is élne, és boldogan lennék a férje…De gőgös volt és távolságtartó, mert neki nem voltam elég jó.
A lány fülét megütötte, hogy nevén szólította az öreg, az is, hogy milyen hévvel beszél az áldozatról. Egyáltalán nem illett a korához, és az a tény is zavarta, hogy úgy beszélt a helyzetről, mintha joga lett volna bármit is tenni azzal a lánnyal, mert visszautasította.
– Biztosan mást szeretett – szaladt ki a száján az igazság.
– Lehet, de én ott voltam neki, az a valaki meg csak felcsinálta és dobta. Fiatal voltam, életerős, segítettem volna neki, ha elfogad. De a maga nagyanyja kisfiúnak nevezett, és megsimogatta a fejem, mint valami kölyökkutyának. Pedig megmenthettem volna, és új életet kezdhetett volna velem. Ám ő rossz utat választott.
– Ezt hogy érti? Nem saját magát zárta be véletlenül?
A férfi felnevetett. Gúnyosan és keserűen.
– Így is lehet mondani, de azért, ha akartam volna, igyekezhettem volna jobban, hogy megmentsem. – Ebben volt is igazság, de némi önvád is.
– Maga miatt halt meg? Otthagyta és kibírta, hogy megfulladjon? – ordított fel a lány, és megpróbálta kiszabadítani kezét és lábát a kötelek szorításából, de dühe csak még jobban megerősítette a szorítást.
– Talán, de ez nem számít! Az viszont igen, hogy maga rátalált a titkomra, és most igyekeznem kell elfeledtetnem magával, hol járt. Mielőtt még kinyitná a száját.
– Meg akar ölni? Maga végtelenül gonosz ember! De ne higgye, hogy megússza! Tudják mások, hogy merre jártam, és azt is, hol tűntem el, és meg fognak találni!
– Ugyan már, kislány! Ki tudna magáról? Ne hazudjon se nekem, se önmagának, úgy sincs értelme! – nevetett fel újra az öreg, és még a szeme is csillogott, ahogy elmerült a játékban, ahol még éreztethette hatalmát, egyébként meg más értelme nem volt hosszú életének.
Sára szívét félelem markolta össze. Nem vette észre, hogy a nyitott ajtó előtt elsuhan egy árnyék, de ha látta is volna, nem reménykedhetett, hogy valaki kimenti egy eszelős vénember karmai közül.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
