Gurul a kocsi, szinte nem is vezetek. Benne ülök, fogom a kormányt, a lábam a helyén, mégsem vagyok jelen. Majdnem tavasz van, még hajnalonként a bőröm alá kap a hideg, de délben már jóságosan melegít a nap. Minden nap el akarom hinni neki, hogy van értelme egy új reggelnek. A táj még nem éled, alszik a fű magja a kemény föld alatt, és hiába biztat egy langyos fuvallat, tudom, hogy a tél még nem engedte át hatalmát.
Hazafelé tartok. Nem vár senki. Nem kell előre szólnom, hogy ne essek be váratlanul, mert bár ritka vendég vagyok, alig örülnek nekem. Szótlan pillanatokkal öltük egymást évtizedek óta, és most ez is megszűnt. Volt köztünk valami kimondatlan félelem: nem szabad szeretni, és kimutatni az ellenkezőjét sem, mert isten arra tanított, szeressük egymást. Féltél tőle, ezért erőnek erejével igyekeztél bizonygatni neki és nekem is, hogy elfogadsz, hogy beleférek az életedbe. Mélység volt ebben a hazugságban, feneketlen rettegés, mert, ha kiderül, pokolra jutsz, mondogattad magadnak. Én nem féltem istentől, sose állt közel hozzám, ezért megriasztani sem tudott. Távolról figyeltem, milyen pökhendi módon sakkozik az emberi lélekkel, de játékába nem szálltam be. Te azonban meghajoltál és helyet foglaltál asztalánál. Gyorsan sakkot adott, rossz játékos vagy. És nemrég mattot kaptál. Vagy lehet, hogy te szóltál be neki? Szeretném hinni, hogy te mutattad meg neki, hogy nem tehet meg mindent, amit csak akar.
A dombokon szárazon hajlik a fű, az ég alja narancsba fordul. Ha megérkezem, már nem kell kínos mosollyal üdvözölnöd, mint aki nem boldog, mert lát. Nem is voltál az, de a tagadás köpenye elrejtette ezt a hazugságot is. Mintha senkit nem szerettél volna. Talán csak a macskákat a ház körül, vagy egy-két kóbor kutyát, magam sem tudom. Ők több simogatást kaptak, mint én. Emlékszel, egyszer kiborulva vágtam a fejedhez mindezt. Nem lepődtél meg igazán. Persze, hogy nem, mert tudtad, én meg éreztem, és úgy tettünk, mintha ez nem lenne igaz, miközben a nemszeretés kínja évtizedeken át utat vájt a szívünkben.
Keveset tudok rólad, hiszen a szavak közöttünk nem képeztek hidat. Nem voltak nagy beszélgetéseink, mert mintha idegen nyelven szóltunk volna egymáshoz egy-egy találkozáskor. Te mondtad a bajod, soroltad más emberek gondjait, majd megkérdezted, éhes vagyok-e. Már-már az járt a fejemben azután, hogy én is anya lettem, hogy a te szeretetnyelved az etetés. Csak akkor voltál otthon a saját házunkban, a családunkban, ha ennivalót adtál. Mintha az étel lett volna az érzések kamrája, amelyet kinyitottál néha, de gyorsan vissza is zártál, mert nem érheti levegő az eltett befőtteket vagy a sajtokat. Érhette volna.
Mondd, mit kellett volna tennem, hogy szeress engem? Talán ezt a kérdést te is feltetted sokszor magadnak fordítva? Mi van, ha én tőled vártam, hogy szeress, te pedig tőlem? Olyan egyszerűnek tűnik ez: anya-lánya, együtt, szoros kötelékben.
Ehelyett az együtt szót nem is ismertük. Még emlékszem, ahogy óvodába kísértél, fél lábon szökdeltem a téglákon, te pedig ideges voltál, mert nem tudok rendesen menni. Tudtam, de jó volt lassítani a lépteinket és versikéket mondani, mintha azok lelassították volna az időt. Mindig siettél és azt soroltad, majd délután játszunk, majd este elmesélek mindent. Azokra a percekre azonban nem került sor. Dolgoztál, takarítottál és sóhajtoztál. Amikor megjött apa, körülötte forgolódtál, neki kellett megfelelned. Én meg valahol eltűntem a mindennapok sűrű egymásutánjában. Volt tiszta ruhám, masni a hajamban és fehér zokni a lábamon. Kivasaltad a blúzom, csomagoltál tízórait és szóltál, hogy legyen kész a leckém. De én nem csak ennyi voltam és vagyok.
A ruhám ma is tiszta, fekete és szolid, ahogy szeretted volna mindig. Ma is meg akarok felelni neked, mert bár nem szólhatsz semmit, belenyugodtam döntéseidbe. Vajon az is döntés, ha az ember nem szereti a gyerekét? Vagy rosszul szereti? Vagy nincs olyan, hogy rosszul, csak annyira, amennyire tudja?
Alig ismertelek. A makacsságod, kimért udvariasságod nem új, viszont semmit nem tudok arról a régi kislányról, aki voltál. A szerelmeidről sem meséltél, még arról is ritkán, milyennek voltak a nagyszüleim. Ha szóltál, csak panasz tört fel belőled. Úgy érzem, téged sem szerettek, és ezért nem volt miből adnod nekem. Kevés jutott neked, és ebből a kevésből nem lehet adakozni. Tudva ezt, nem fáj kevésbé, hogy távol voltál tőlem, könnyebb elfogadni.
Most hazafelé gurulok a kocsimmal. Kérdezem magamtól, hová haza, hiszen az otthon ott van, ahol szeretnek. Vagy ez is egy közhely? Talán ott lehet, ahol mi szeretünk? Ott, ahol mi merünk érezni, netán örülni?
Amikor nyílni fog a repce, gondolatban veled leszek. Abban a sárga rengetegben láttam meg egyszer az igazi arcod. Lerobbant a kocsink és kiszálltunk, vártuk a mentést a mező szélén, ott ölelted magadhoz a világot. Nem túlzás, mert arcod váratlanul többet mutatott meg a lelkedből, mint máskor. Én megéreztem, és megfogtam a kezed. Azt súgtam, menjünk be a virágos szőnyeg közepébe. Te elmosolyodtál, kihúztad kezed az enyémből. Megráztad a fejed. Azt nem szabad, felelted komolyan, de a szemed nem tiltakozott. Mégse mozdultunk.
Anya, vajon ki voltál te azon túl, hogy az én anyám? Nem kérdeztelek a vágyaidról, nem érdekelt, akartál-e mást, mint, ami van. Már bánom, és értetlenül figyelem magam e nemtörődömség miatt. Most, amikor már én is rég szülő vagyok, tudom, hogy az életed nem velem kezdődött, ahogy nem velem végződött. Mégis hagytam, hogy te így érezd.
Megyek haza, az üres házba, amely nem rideg, de nem is otthonos. Már minden holmid az enyém. Minden féltve őrzött titkod, gondolatod azonban a tiéd, veled szállt el, amikor a lelked útra kelt. Fáj arra gondolni, hogy a testünk tovább időzik idelenn, mint a lelkünk. Azt még láthatom egy ideig, de hogy a lelked merre bolyong, nem tudhatom. A haza szó átalakul, a ház, amelyben felnőttem, váratlanul eltűnik, új vakolatot kap, kibővítik vagy ledózerolják. Mindegy lesz, élt-e ott valaki, szeretett-e vagy szerették. Pontosan ilyen az egész jelenlétünk ezen a bolygón. Megérkezünk, hogy látunk-e, nem tudom, azt meg pláne nem, hogy győzünk-e. Utána elmegyünk. Ez egyszerű bizonyosság.
Ha még itt lennél, akkor se beszélgetnénk, a szavak közöttünk nem adnának válaszokat a fel nem tett kérdésekre. Talán sok év múlva, talán soha.
Bekanyarodom az utcánkba, rég aszfaltos, nem sáros, mint gyerekkoromban. A hársfák még nem rügyeznek, pedig illatuktól édes volt a levegő. Még csendes a táj és csendes vagyok én is legbelül. Megmaradt minden, ahogy volt. Kimondatlanul és elvarratlanul. Nem lett volna szabad hagynunk, hogy gondolatainkkal ne próbáljunk utat törni egymás felé.
Anya, jó utat neked odaátra, és jó utat nekem is, aki itt maradtam, hogy megtanuljam kimondani, amit nem könnyű: a szeretet nem feltétlen, de adható és kapható. Ha akarjuk.
fotó: Pinterest
