Valamikor régen még volt bátorságunk különbözni. Nem volt baj, ha valaki szeplős, ha nem tökéletes az alakja, ha a haja göndörödött az esőben. Ma viszont mintha mindenki ugyanazt az arcot viselné. Ugyanaz a kontúr, tekintet, póz. Megszűrjük az egyéniséget, mielőtt megmutatnánk.
Természetesen minden kornak megvolt a hóbortja, amit divatnak mondunk, de ennyi rosszul sikerült, felfújt szájat még soha nem láthattunk, mint manapság. Mintha ki akarnának repedni…És mondjon bárki bármit, a hosszú szempilla vonzó és szexis, de nem akkor, ha partvis sűrűségű és legyezőt képez a szemen.
Mindenki azt sorolja, hogy ő más, miközben csak másolja a trendet, amit letesznek elé. A közösségi média azt sugallja, hogy csak akkor vagy jó, ha olyan vagy, mint mások. Ha hasonlítasz. Ha a tested belefér az algoritmusok diktálta formába. És mi elhisszük, hiszen az emberi elme úgy működik, hogy amit túl sokat hall, azt egy idő után igaznak véli. Ezt tapasztaljuk a tévében, a politikában, és hiába tudjuk, hogy csak szajkózás, elfelejtjük a tényt.
Az igazi szépség ott kezdődik, ahol véget ér a megfelelés. Mosolyunk a valóságban lehet beállított, de azonnal érezni fogjuk, mert tudjuk, min mentünk keresztül. A tökéletesség ellentéte a valódiság, amit nem kellene ilyen erősen szégyellnünk. Ma már minden baj, de legfőképpen az, ha nem vagyunk szépek, fiatalok és vékonyak. A természetesség nem divatirányzat, hanem bátorság. Itt nem arról van szó, hogy ne törődjünk magunkkal, vagy hogy ne sminkeljünk vagy szőrtelenítsünk, hanem arról, hogy esztétikusan maradjunk azok, akik vagyunk.
Talán eljön még az az idő, amikor a csendes visszavonulót fújt egyediség újra értékes lesz. Akkor majd elhisszük, hogy a szépség nem ott kezdődik, ahol mások mondják, hanem ahol mi végre önmagunk lehetünk. Nagyon nehéz manapság elfogadni, hogy többek lehetünk, mint egy fotó, egy plakát, mert a mobilok elterjedésével mindenkiben az a képzet él, hogy címlaplány lehet ideig-óráig. Azért a rövidke dicséretért, pár lájkért elhiszi, hogy ő az, akit épp posztolt, miközben a hétköznapok gyötrelmei megeszik a lelkét. Mégis eladja magát, de nem pénzért, hanem talmi csillogásért és pár irigykedő szóért. Valóban csak akkor tudunk jól lenni a bőrünkben, ha mások csettintenek és azt mondják, hű, te nem öregszel, fogytál és milyen jól nézel ki?! (a korodhoz képest)
Azok a cikkek, fotósorozatok, amelyek naponta szembejönnek velünk, ráerősítenek frusztráltságunkra. Figyeljük csak meg a felvezetőket: Ilyen volt, ilyen lett vagy rá se lehet ismerni az XY film sztárjára harminc évvel később. Milyen csodásan néz ki Demi Moore vagy Nicole Kidman hatvanévesen és hasonlók.
Igen, harminc éve nem annyi idős volt mint most, tudjuk, de azt sugallják a cikkek, hogy változni tilos, egyenesen bűn. Miért, mire számítunk? A sztárok majd nem öregszenek, nem változnak, nem fogynak vagy híznak? Dehogynem, hiszen emberek.
Arról is elfeledkeznek (szándékosan, hiszen az a cél, hogy döbbenetet keltsenek) az ilyen cikkek írói, hogy a fent említett két hölgy és még sokan, hány meg hány beavatkozáson mentek keresztül, mennyi poklot jártak meg, csakhogy a világ ne szembesüljön azzal, hogy felettük is eljárt az idő. Ők a testükből, a külsejükből élnek, ahogy ez mindig is volt. És mi, földi halandók megcsodálhatjuk őket, de ha belegebedünk se leszünk olyanok, nem beszélve arról, hogy nem ismerjük az életüket, és azt sem, mi lakik a szívük mélyén.
Vajon aki szép, az feltétlenül boldog? A soványaké a világ? A fiatalok nem éreznek szomorúságot? Kinek hazudunk minderről? Van értelme ennek? Egy újabb filterrel ellátott kép, egy hamis póz, néhány, de szép vagy üzenet elég ahhoz, hogy jó legyen a kedvünk? Talán…
Olyan ez a kollektív hazugság, mint a gyerekeknél a Mikulás… Csak az nem tart pár napnál tovább. Önbecsapásunk viszont jóval tartósabb…
Kép forrása: Pinterest
