Vannak hétköznapi történetek, események, amiket átélve nem gondoljuk, hogy angyalok járnak köztünk. Egyszerűek, olyan ruhában vannak, mint akárki, és a szárnyaikat is elrejti egy meleg kabát vagy kardigán. Nem tudni, miért olyanok, amilyenek, de visszaadják az emberiségbe vetett hitünket, amit mostanában könnyű elveszíteni.
Lassan már nem vagyunk képesek sajnálatot érezni, netán empatikusan viselkedni, és mindig, mindenkit támadunk, annyira nehéz és kilátástalan az életünk. Akik sokat járnak külföldre, ha máshová nem, akkor a közeli Horvátországba, Olaszországba, de legyen az Ausztria vagy Németország, legtöbbször úgy jönnek haza, hogy máshol kedvesebbek az emberek. Kiegyensúlyozottabbak, mosolyognak és segítenek, ha azt látják, valaki nem boldogul. Csak azért említem ezeket az orszégokat, mert közeliek, és ne higgyük, hogy csak Balin vagy Cipruson élnek jólelkű emberek. Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy naiv vagyok, elmondom, hogy pontosan tudom, hogy máshol se tökéletes mindenki. Hogyan lenne az? Viszont jóval mosolygósabbak, nyugodtabbak, mint idehaza, nem beszélve az életörömről, ami süt belőlük.
Az én angyalom azonban nem külföldi volt, hanem egy Pest közeli település lakója. Történt pár hete, hogy egy hét órakor induló buszra úgy mertem felszállni, hogy nem vettem jegyet App-on, és a pénztárcámban is csak egy tízezres volt meg némi apró, kb. 100 forintnyi. Már sötét és hideg volt odakint, és alig vártam, hogy hazaérjek, amikor a buszsofőr közölte, hogy mit gondolok én, hogyan tudna visszaadni nekem 10 ezerből, amikor 5 ezer váltópénz van csak nála. Marad a kártya, de az a mi közlekedési rendszerünkben, a mi buszainkon épp nem akart működni. Pontosabban a leolvasó, mire a sofőr közölte, hogy le kell szállnom a buszról.
Aki állt már sötétben Újpest-Városkapunál, tudja, hogy ott aztán egy bolt sincs elérhető közelségben, hogy váltani lehessen. Nincs semmi és senki, aki 550 forintot tudna nélkülözni percek alatt. Vagy mégis?
Lógó orral és döbbenten szálltam le, miközben megkérdeztem a sorban állókat, tudnának-e váltani, de persze nem tudtak. Vagy a kártyahasználat elterjedése miatt, vagy azért, mert megvették előre a jegyüket. Hát igen, ez a modern világ nem kedvez azoknak, akik hagyományos módon akarnak még boldogulni. Ekkor, a sírás határán, tudva, hogy min. egy óra múlva indul csak a következő járat, és addig is váltani kell valahol, odalépett hozzám egy nő, és azt mondta, kifizeti a jegyem. Legszívesebben megöleltem volna. Nem engedte átutalni a jegy árát, nem hagyta, hogy legalább az aprómból törlesszek.
Nagyon rég voltam ennyire hálás és jókedvű, mint akkor. Egy idegen, aki sose fog viszontlátni, aki nem várt semmit cserébe, megvette a jegyem, és hazajuthattam a nyirkos, ködös hidegben.
Tudom, ez nem tűnik valódi csodának, de higgye el a kedves olvasó, az. Fáradtan, későn, amikor meleg után kívánkozik minden porcikánk, fantasztikus érzés, hogy van valaki, aki önzetlen.
Így távolból is, ha netán olvassa, mert hát az angyalok is olvasnak igaz történeteket, köszönöm még egyszer. Hálás vagyok, hogy azon a napon nem kellett a hidegben kóvályognom, mert a buszon nem volt elég váltópénz. A buszvezető meg nem mondhatta, hogy ugyan már, és felenged jegy nélkül.
Kép forrása: Pinterest
