Mindenki tudja, hogy a legjobb történetek a fodrásznál születnek. Talán, mert ott még van időnk pihenni, gondolkodni. Rá vagyunk kényszerítve, hogy ne tudjunk rohanni. Bár a legtöbb beszélgetés nem több pletykánál, azért akad mélyebb is. Így történt ez velem is a minap. Nem siettem, miért tettem volna, csak ültem a tükörbe bámulva és töprengve azon, hogy miért ezen a helyen érzi magát a legcsúnyábbnak az ember, amikor pedig szépülni érkezik. Természetesen mindez festés alatt vagy hajvágás előtt vetődik fel, utána valamelyest jobb a helyzet. Amint így vizsgálódtam, érkezett egy idősebb hölgy, aki, mint később kiderült, komoly műtéteken esett át, másnap is orvoshoz készült, de eljött megcsináltatni a haját. Örömmel töltötte el, aminek egy nő se örül különösképpen, hogy lenőtt a festett haja, ami azt jelentette számára, hogy a szervezete még működik. Valljuk be, mikor gondoltunk mi erre, amikor bosszankodva vesszük tudomásul, hogy megint költenünk kell ilyesmire? Ebből is látszik, mennyire át tudjuk értékelni a dolgokat, ha változnak a körülményeink.
Hogyhogy nem, a beszélgetés végül a vallás felé kanyarodott, főleg a hit felé. Időskorban nem ritka, hogy megkérdőjeleződik minden, a Biblia is, és a halál utáni világ lehetősége is. A hölgy, nevezzük Klárikának, elmondta, hogy fél. Főleg esténként a sötétben, amikor szívesen venne valamiféle jelet, amely megnyugtatja, hogy nem tűnik el nyomtalanul. Kevesen vannak azok, akik bátran mernek nekivágni az ismeretlennek. Ő is arra vágyik, hogy rég elhunyt szülei bebizonyítsák neki, hogy nem szűnik meg minden egy pillanat alatt, ha leáll a szívünk. Azt kéri minden éjjel, ha nem tud elaludni, hogy lebbentsék meg neki a függönyt, ha jelen vannak. Ez azonban nem történik meg, ezért egyre elkeseredettebb. Jönnek a kérdések. Akkor még sincs odaát semmi? Nincsenek angyalok, rokonok, barátok? Nem találkozunk azokkal, akik elmentek egykoron?
Hallgatok, aztán eszembe jut valami… Elmesélem neki is, mert engem felrázott és minden szónál többet segített, hogy megértsem, talán több van, mint azok a napok, amelyeket földi létünkben megélünk.
Amikor apám meghalt, háromszáz kilométert utazva, csak késő délután értem haza. Akkor már a ravatalozóban feküdt lezárt koporsóban. A koporsó mellett kétoldalt kényelmetlen pad állt, a fejrésznél két állólámpa, amelyek gyertyalángot formáztak oszlopszerű végükön. Kevesen voltunk, a többiek kint beszélgettek, amikor én bementem és leültem a koporsó mellé. Nem tudtam elköszönni apámtól, akihez közel álltam, de csak úgy a magunk módján. Arra gondoltam, hátha még itt maradt a lelke, ezért arra kértem, hogy adjon valamiféle jelet, ha jelen van. Ekkor, és nem később, nem percek múlva, az egyik égő pislogni kezdett. Többször egymás után. No, ki fog égni, szaladt át a fejemen. De a pislogás megismétlődött, majd abbamaradt. Sem aznap, sem másnap, a temetés napján nem történt hasonló. És én tudtam, százszázalékban biztos voltam benne, hogy megkaptam a kért jelet. Boldog voltam.
Amikor ezt elmondtam, a hölgy arca felderült. Úgy mosolygott, mintha ajándékot kapott volna. Rám nézett és megköszönte. Közölte, most már könnyebb neki, és lehet, hogy eddig csak rossz időben kérte a jelenést, vagy nem eléggé hitt benne. Most azonban tudja, hogy nem kell félnie. A szívem összeszorult, kis híján elsírtam magam, és az járt a fejemben, hogy mekkora szerepe van a hitnek és a bizonyosságnak az életünkben. Annak a hitnek, hogy nem vagyunk, voltunk hiába, és majd valahol még leszünk is, csak titok, milyen módon és formában.
Amikor fizetett és kifelé indult, még egyszer hálálkodott, és magamban én is, hogy adhattam neki valamit, amiben reménykedhetett.
Kép forrása: Pinterest