A hihetetlen és vicces-szomorú sztorik közül évek során ez lett az egyik kedvencem. Egy barátnőm exe rendőr volt, ő mesélte, velük esett meg pár éve, és azóta is mosolyognak rajta, mert jobb, mint sírni, még akkor is, ha az eset nem vidám.
Egyik délután, amikor csörgött a férfi telefonja, egyikük se gondolta, hogy a riasztás, amit kapnak, nem valós. Ha menni kell, hát menni kell, mert az értesítés szerint egy idős asszony beszorult a lakásába, és senkit nem tud riasztani, hogy szabadítsa ki. Gyerekei messze élnek, a szomszédok dolgoznak, vagy nem hallják, hogy kopog, így Márta néni úgy érezte, az a legjobb, hogy hívja a yardot. Sokszor látta a tévében, hogy a szereplők a 911-et tárcsázzák, ahol mindig elhangzik a kérdés: Segélyhívó, mi a vészhelyzet? Hát neki ez nem jött be, mire rájött, hogy a 112 jobban működne. Gyorsan elhadarta, hogy mekkora bajban van, és ez annyira élethűre sikeredett, hogy Álmos és a társa, akik épp a közelben voltak, odakanyarodtak a Damjanich utcába, felkaptattak a harmadikra, és bekopogtak, mondván, tisztázni akarják, valóban nem tud-e kijönni a néni. Az ajtó azonban azonnal kinyílt, és egy kilencven feletti, töpörödött anyóka állt előttük arcán millió ránccal. Álmos egy pillanatra ideges lett, mert látszott, hogy hiába jöttek, de a néni csak annyit mondott, hogy fáradjanak be.
– Ne haragudjon, de nekünk erre nincs időnk! – morogta a másik rendőr.
– Tudom én kedveském, és szörnyen sajnálom, hogy kihívtalak benneteket, de senki felém se néz hetek óta. Emberi hangot is alig hallok. – Erre nem lehetett mit mondani. Hallgattak.
– Nincsenek gyerekei? – kérdezte Álmos.
– Van egy fiam, de sose keres, az unokák is elfelejtettek már, mert túl öreg vagyok, és nekik van más dolguk is, mint vénasszonyokkal társalogni. Megkínálnálak benneteket, de semmim sincs.
Álmos a társára pillantott. Egyet gondoltak. Épp mintha dédanyját látta volna, aki szerencsére nem hívogatja ok nélkül, nem is él magányosan, és hirtelen megsajnálta.
– Van mit ennie? – kérdezte kedvesen.
– Hát… Tudjátok…
Mire a másik nemet intett a fejével. Összenéztek. A fiatalabbik felállt, és annyit mondott, mindjárt visszajön, hoz kávét, úgyis pihenőidejük lenne. Álmos leült, és szóba elegyedett az asszonnyal, akiről kiderült, hogy remek humora van, régen egy könyvelőirodában dolgozott, és amíg a férje élt, nem is volt panasza semmire. A rendőr ahogy körbenézett, látta, hogy mindenhol rend van, a falon fényképek tömege lóg, a sarokban egy árva zöld növény szomorkodik, de az asztal, és a mosogató üres.
Pár perc múlva megjelent a másik rendőr, és nemcsak kávét hozott, hanem két szatyornyi élelmet. Persze saját pénzből. Kijelentette, hogy éhes, azzal kipakolt az asztalra, és megkérte az öregasszonyt, adjon neki egy kést. Pillanatok alatt feldarabolt egy hosszú kolbászt, pár paradicsomot, kenyeret, és a néni elé tette, majd ők ketten is befaltak egy-egy szelet kenyeret mindennel együtt. Amíg ettek, mélységes csend volt a félhomályban úszó konyhában. Az idős hölgy arca ragyogott a boldogságtól. Majd felálltak, lesöpörték az asztalt, és Álmos annyit jegyzett meg, hogy ideje menniük.
Így is tettek. Ahogy lecaplattak a lépcsőn, mindketten tudták, hogy a hölgy két dologért hívta őket: magányos volt és éhes. Megcsóválták a fejüket, és az járhatott az eszükben, hogy keserű az élet, ha az ember megöregszik és megfeledkezik róla a családja.
És ez sajnos nem egy jól végződő mese, hanem a valóság volt azon a november végi délutánon.
Kép forrása: Pinterest
