A vonat vagy a busz az a hely, ahol bár sokan vannak, arra jó, hogy unalmában hallgatózzon az ember. Én is ezt tettem, ahogy az ország nyugati felébe készültem egy többórás utazással és késéssel a tarsolyomban. Felkészültem arra, hogy unatkozni fogok, ezért könyv és laptop is volt nálam, gondolván, elütöm így az időt. Arról sejtelmem sem volt, hogy kényszerűségből részese leszek egy majd hatvan perces telefonbeszélgetésnek, amelyet nem kalkuláltam bele az életembe.
Előttem egy nagymama utazott. Nem az a kontyos, kuglófot sütő, hanem a modern, farmeros és pólós, akinek műszempillája és ránctalan arca nem árulta volna el státuszát, de szavai annál inkább. Közel egy órán keresztül panaszkodott a lányára. Megállás nélkül szapulta, amiért nagymamává tette. Először is csak ötven múlt, még nem nyugdíjas, és kinek van arra ideje és kedve, hogy egy síró babával legyen? Még ha aranyos is, tette hozzá, de ő már rég elszokott attól a szagtól, ami árad belőlük, csecsemőkből. A lánya nehezen bírta az otthonlétet, gyakran kiborult és sírt, ezért folyton őt hívogatta és kérte, hogy jöjjön át vigyázni a Mazsolára, míg ők a férjével elmennek sétálni, moziba vagy bárhová, ahol végre kicsit a régiek lehetnek, és nem apa meg anya. Kezdetben egyszer-egyszer nem bánta, mert a pici valóban tüneményes volt, de ahogy nem panaszkodott nekik az egyre hosszabb kimaradásokról, a lánya vérszemet kapott. Az első alkalommal fél órával később érkeztek haza, másodszor már ráhúztak egy órát, és ettől kezdve nőtt az idő, amit kettesben akartak tölteni. Veje, az a pipogya alak, persze nem mert tiltakozni, még szégyellni se merte magát, mert a lánya irányított, és valószínűleg ráparancsolt, hogy ne tegye. A heti egy alkalom lassan kettőre emelkedett, és ő azt vette észre, hogy mind több időt tölt náluk és éjjel egyre későbben érnek haza.
– Tudod, öreg vagyok én már a nem alváshoz, de a baba szórakoztatásához is. Lassan tíz hónapos, cuki meg minden, de már keresi az anyját, és egyre többet sír. Igen, próbáltam beszélni Katával, de meg se akart hallgatni. Hogy miért nem? Mert szerinte ez a nagymama feladata, és örüljek neki, hogy még fiatal vagyok, tudok rá vigyázni. Jaj, nem mondtam neki erre semmit…Dehogy! Gondoltam, él egy kicsit a szabadságával, de majd visszatér a gyerekéhez és boldog lesz. Nem, nem úgy lett! Most én vagyok a babysitter heti minimum kétszer. Esküszöm, a baba előtt nem jártak el ennyit otthonról. Már arra is megkért, képzeld, hogy hagyjam őket a szomszéd szobában szimplán tévézni meg gondolom arra is, és ne zavarjam, mintha ott se lennének. Jól van, értelek én, de hogyan essek nekik azzal, hogy besokalltam? Te képes lennél rá? Nem hiszek neked, csak azért mondod, mert nincs még unokád. Egyébként a kis Csipet édes meg játékos, de én már egyre nehezebben tudom lekötni este. Megfürdetem, átöltöztetem, de szeretném, ha aludna. Ó, nem szopizik rég! Tápszert kap, így könnyebb vele, és mégis ki vagyok borulva. Akkor most én rossz ember vagyok? Már nincs időm magamra, de pihenni se, nem beszélve a saját programjaimról. Persze, hogy próbáltam megbeszélni a helyzetet. Többször is, de kudarcot vallottam. Egyszer már azt hazudtam, hogy beteg vagyok. Ekkora kamut! Hogy most mi lesz? Nem tudom, de nem is merek belegondolni. Épp megismerkedtem valakivel, és képzeld, fiatalabb nálam. Hogy mondjam meg neki, hogy nem érek rá az unokám miatt?! Csak negyvenöt, szóval nem fogja megérteni. Ne idegelj már szét! Jó fej, de nem várhatom el tőle, hogy örökösen alkalmazkodjon! És különben is ez csak másodlagos probléma. Én nagymama akarok lenni, és nem ingyenes bébicsősz, akit bármikor ki lehet zsigerelni. Jó, értelek, nyissam ki a szám! No, akkor nagy veszekedés és sértődés lesz… Ha nem szólok, akkor meg én fogok felrobbanni a méregtől. Lassan már utálni fogok hozzájuk menni. Ne gyere, kérlek a szókimondásommal és a nagy számmal! Ez most más. Abban más, hogy nekik ez az első gyerekük, nekem az első unokám, és ha most elrontom a kapcsolatunkat, később nem engedik majd hozzám a kicsit. Értelek, de még nincs erőm hozzá. Kinek kell a balhé és vita? Ahogy mondod, gyáva vagyok… Sajnálom, de nem tudom, mit tegyek. Ha szólok, az is baj, ha nem, az még nagyobb. Mérlegelek, persze, de azért ez nem egyszerű. Na, le kell szállnom, mert kivételesen randim van. Igen, Ádámmal, mit gondoltál, hányan vannak? Hogy csinos vagyok? Talán, de akkor is nagymamakorba léptem…Már nem emlékszem a szerelemre…A szexre se nagyon. Ne röhögj ilyen hangosan, nem mindenki olyan szerencsés, mint te. Rendben, akkor péntek délután beszéljünk! Ott, igen, ahol múltkor ettük azt a finom fagyit! Na, szervusz, édesem, te szerencse fia. Négykor!
Én meg csak hallgattam, gondolkodtam,figyeltem ahogy könnyedén leugrik az utolsó lépcsőfokról, és nem tudtam olvasni, mert az járt az eszemben, hogy mennyiben van igaza ennek a nőnek, de vajon mit érezhet a lánya, aki azt hiszi, hogy a gyerekvállalás nem változtatja meg az addigi életét.
Kép forrása: Pinterest
