Ez a történet velem esett meg, pontosabban én voltam részese, nem kenhetem másra. Viccet félretéve, örülök, ha nyitott füllel járok az emberek között, mert a legjobb beszélgetéseket nem az írók írják, hanem a valóság szüli, és legfeljebb a szerzők tálalják. Olykor. Nem mindig. Jöjjön most egy ilyen, amikor én csak lejegyeztem, miről beszélgetett egy kislány az anyukájával.
Vannak olyan barátságtalan reggelek, amikor tényleg csak az merészkedik ki meg el a boltba, aki éhenhalás szélén van, netán rátör valami ellenállhatatlan csokievési kényszer. Ez utóbbi velem is elő szokott fordulni, de nem szoktam világgá kiáltani, mert nem illő a sok bio, vega, vegán, fogyózó és ki tudja, milyen városlakó közt.
Egy biztos, mások is átélhetnek hasonlókat, mert az augusztusi csillaghullás alatt nem volt annyi csillag az égen, mint ember a Lidl-ben azon a reggelen.Épp egy anyuka és ötévesforma kilánya válogat a csokis részlegben, mosolyogva látom, hogy a kislány pontosan azt a rizses csokit kedveli, amit én. Leveszi, megfordul, de bájos arcán harag ül.
– Nem szeretem a Mikulást! – közli kertelés nélkül. Anyjához szól, de ő gondolatban máshol jár. Majd észbekap.
– Bezzeg a múlt héten még szeretted! – feleli neki.
– Már gyűlölöm.
– Ugyan miért? Levelet is írtál neki, és azt hozta, amit kértél. – Közben már a másik polcon kotorász, én sajnos nem férek oda a kocsijuktól, marad a hallgatózás.
– Elvitte apát!
A nő elmosolyodik.
– Nem vitte el, már mondtam.
– Tudom, hogy nem igaz és csak úgy mondtad, hogy ne legyek szomorú.
– Apa külföldre utazott. Jön nemsokára. Hidd el!
A kislány megrázza a fejét.
– Láttam, hogy a Mikulás szánján ment el. Világított a lámpája.
Az anyuka eltöpreng. Vajon mit láthatott. Én se értem, várok. A rénszarvasokat aligha, hiszen amikor ők járják a világot, a gyerekek alszanak. Végül elérem a csokimat, és lépnék is tovább, mert lassan feltűnő lesz az álldogálásom, amikor a nő felsóhajt:
– Á, a taxi…
A kislány nem érti, hitetlen. Arcán se látszik, hogy ezt a választ várta volna.
– Apa taxiba szállt… – magyarázza neki.
Az apróság megrázza a fejét, majd könnyed mozdulattal visszalöki a csokit a többi közé. Bünteti, de én ezt még nem tudom, csak, amikor kimondja:
– Piros ruhás nem kell!
Elmosolyodom most már én is, és sietve magukra hagyom őket. Megértem.
Így van ez, amikor a csoki és a Mikulás együttesen se ér fel az apa hiányával.
Kép forrása: Pinterest
