Velence, ragyogó barna ősz, enyhén csípős időjárás… Sétálunk a turistákkal zsúfolt utcákon, és az jár a fejemben, hogy milyen jó lenne egyszer látni az üres várost, épp úgy, mint a Covid alatt Párizst. Azt a várost, amely akkor turisták nélkül élte a mindennapjait. Én is csak véletlenül vetődtem oda, de elmondhatatlan érzés volt úgy sétálni a D’Orsay-ben, hogy rajtam kívül kettő, írd és mondd kettő ember állt Renoir festményei előtt. Ilyen soha nem lesz többé. Habár az első Covid-zárlatot se sejtette senki.
Szóval Velence… Akkora tömeggel kell számolni, amekkorával nem igazán szeret az ember. A város a régi, tűri, de nem boldog. Nem irigylem az ottlakókat, hiszen bár turistákból élnek sokan, mégse hiszem, hogy örömteli nekik az áradat. Egy valami azonban megváltozott: a galambokat felváltották a sirályok. Szó se róla, maradt bőven belőlük, de azért az erőszakos, agresszív, pökhendi sirályok száma jelentősen megnőtt. Lesben állnak, és alig várják, hogy élelmet szerezzenek. Félelmetes módon csapnak le és ragadják ki az emberek kezéből a szendvicseket. Soha nem kedveltem őket, hangjukról a Madarak c. film jut eszembe, és mindegy, hogy a Szent Márk téren vagyunk, vagy akárhol, várom, hogy csapatokba szerveződjenek és támadjanak. Vagy azok a varjak voltak?
Mindezen körülmények között nehéz, de nem lehetetlen sétálgatni a városban. Lenyűgöző akkor is, ha az ember unja a Sóhajok hídját, és azt se érti, mi benne a különleges. Kolodko szelfis szobrát is ellopta valaki, egyszóval nem minden Hawaii, DJ, napfény. Ám vannak párok, akiket ezek a dolgok nem foglalkoztatnak, és nekik a legjobb. Először járni a szerelmünkkel a romantika városában biztosan csodás élmény, és nem mindenkit zavar a hullámzó embertömeg, no meg vannak kisebb sikátorok, amelyek között el lehet bújni és fel lehet lélegezni.
Az egyik hídról jópáran letérünk a kis utcák rengetegébe, amikor is észreveszem, hogy egy fiatal pár jön mögöttem. Kedvesen évődnek, nem hallgatózom, de hallom őket. Kiderül, hogy már vacsoráztak valahol, jóféle bort is ittak, és persze nem találták meg azt a boltot újra, ahol a lány pár órával előbb kinézett magának egy gyűrűt. A fiú nem veszi a lapot, kicsit sajnálkozik, és nem akarja érteni, miért fontos az a gyűrű épp Velencében…Legszívesebben hátra fordulnék, hogy mosolyommal biztassam, de nem tehetem
Ekkor elhangzik az egyik legaranyosabb leánykérés, aminél valóságosabb alig van a filmeken. Jó, ott alig valóságos valami. A szereplők mindig a jó mondatokat mondják, a tökéletesen megfogalmazott kérdések teszik fel.
A fiú, enyhén borízű, de végtelenül kedves hangon: Ha megígérem, hogy többet nem beszélek csúnyán, hozzám jössz?
A lány: Tessék?
A fiú hallgat, érzem, hogy mosolyog, de a lány nem felel, csak nevet. Hangosan és vidáman. Nekem meg az jár az eszemben, hogy ez igent jelenthet, de továbbra sem fordulhatok meg, hogy lássam a jelenetet. Inkább elképzelem, és úgy érzem, ez a fiú valóban megtett mindent, hogy emlékezetes legyen a lánykérés. A romantika legnagyobb színpadán, Velencében, ahol a falak között millió szerelem szövődött már, amióta csak áll a város azokon a cölöpökön, amelyeken nem is állhatna ennyi ideje…(Hogy a fenében marad meg minden? Tudom, tudom, de akkor is…)
Kép forrása: Pinterest
