A következő történet igazi gyereksztori, olyan, ami minden rendes családban előfordul egyszer-egyszer, ahogy az egyik barátnőméknél is megesett. Rita közepesen megengedő szülő, ami azt jelenti, hogy sok dolgot enged a gyerekeinek, de ha kell, nem rest határt szabni. Sose szigorú, arra képtelen, de nem is lehet átverni némi hízelgéssel vagy toporzékolással. Szóval valahol középen lavírozik.
Egy téli napon, amikor lánya úgy 4-5 éves forma lehetett (fia még meg se született), átjött hozzájuk a szomszéd hasonló korú lánya, aki máskor is életmentőnek bizonyult, mert a két csaj kellemesen el tudott játszani a gyerekszobában, és ez mindenkit nagy megelégedéssel töltött el.
Ám a nagy csendet nem kell bemutatni egyik szülőnek se, tudja mindenki, hogy gyanús. Rita is úgy gondolta, valaminek történnie kellett, ha a lányok szótlanul elvannak. Óvatosan kinyitotta az ajtó, bekukkantott, de egyiküket se látta. Kis híján megállt benne az ütő, amikor halk kuncogást hallott a ruhásszekrény felől. Odalépett és határozottan kinyitotta. Két riadt lánykát látott odabent meg a párologtató edényt, amit az ő lánya szorongatott. Már vastagon állt rajta a vízkő és egy teafilter figyegett benne. Kiderült, hogy a két jómadár úgy gondolta, hogy teát készít szép csendben. Épp abból a vízből, ami a radiátoron porosodott, és nyughelyet biztosított egy száradt légynek, némi pornak, szösznek és a már említett sárga vízkőnek. No, ebbe lógattak egy teafiltert. Az értelmi szerző házigazda osont ki a konyhába, és csent el egyet a szekrényből. Az ötletet komoly tett követte, és némi lögybölgetés után a két lány szemrebbenés nélkül kiitta a párologtató edény tartalmát. Mondhatnánk úgy, hogy a zsúr is kezdetét vette volna, mert pár kekszet is bevittek magukkal a szekrénybe, de egy minden jót elrontó felnőtt megakadályozta őket abban, hogy kiteljesedjenek. Rita nem esett kétségbe, hangosan röhögött rajtuk, mire a lánya megsértődött, a másik meg közölte, hogy hazamegy.
Így is történt. Azt gondolnánk, itt a történet vége, pedig korántsem. Rita lánya, Nóri bevonult a szobájába, összecsomagolt pár dolgot a hátizsákjába, majd felnyalábolta a takaróját.
– Hát te? – kérdezte tőle csodálkozva, ahogy meglátta.
– Világgá megyek! – kiáltotta dühösen a kiscsaj.
– Nocsak! És miért?
– Mert kinevettél.
– Jó. Ahogy akarod! – felelte mosolyát leplezve.
– Nem is akarod, hogy maradjak? – kérdezte Nóri még mérgesen. Érezhetően másféle reakcióra számított.
– Ha menned kell, menj csak! Ne feledd, hogy korán sötétedik, tél van. És a melegebb csizmát vedd fel!
Nóra csak állt és anyja látta rajta, hogy nem tudja, mit tegyen. Se a sötét, se hideg nem tűnt vonzó lehetőségnek.
– Nem félek! – kiáltotta végül haragosan.
– Az a jó. A konyhában találsz almát az útra! – tette még hozzá, és elfordult, nehogy kibuggyanjon belőle a nevetés. Lánya elszántsága, amely haraggal párosult kezdett vicces lenni.
– Nem vagyok éhes! – mondta a kislány. Azzal felkapta a takaróját, és elindult a hátsó terasz felé. Ott könnyebben ki tudta nyitni az ajtót. Rita közönyt erőltetve az arcára, bólintott.
A kislány szája ekkor már legörbült, de makacssága nem hagyta megállni. Lenyomta a kilincset, és már kint is volt meleg kabátjában, amit a nagy útrakelés előtt leemelt az alsó fogasról. Amikor becsukódott az ajtó, Rita elnevette magát. Kíváncsi volt, hol a világvége, ezért kikukucskált az egyik ablakon, ami kertes ház bejáratára nézett. Az bizonyosnak látszott, hogy nem arrafelé, mert Nóri nem jelent meg. Végül negyedóra elteltével úgy döntött, megnézi, merre is van a világnak a legutolsó szeglete. Kinyitotta az ajtót, és a teraszon a takarón fekve meglátta Nórit.
– Nem mentél el? – kérdezte kedvesen.
– Megfájdult a lábam, és nem bírtam gyalogolni – felelte a kislány már minden dac nélkül.
Rita ekkor elmosolyodott. Felnyalábolta és bevitte a meleg szobába önfejű kis kalandorát.
Kép forrása: Pinterest