Ezt a történetet egyik kolléganőm osztotta meg velem. Ismerem őt, nem egy elvarázsolt lélek, nem az a fajta, aki kitalál mindent, csakhogy középpontba kerüljön. Ezért is különleges a története, amely pár napja esett meg vele…
Jöjjön Kinga nem mindennapi útja a túlvilágra és vissza:
Amikor kinyitottam a szemem a földön fekve, férjem riadt arcán túl nem láttam semmit. Mindenki, aki rám bámult, ködben úszott, és a hangok is idegenek voltak. Nem értettem, mit akarnak, alig hallottam valamit. Sokan voltak körülöttem, én azonban semmi mást nem érzékeltem, csakhogy visszajöttem ebbe a világba. A kiabálás és ideges rohangálás csak pillanatok múlva jutott el a tudatomig.
Hosszú idő óta először jutottunk el kettesben valahová. Úgy gondoltuk, a wellness tökéletes lesz mindkettőnknek, mert ötven körül nem igazán szeret mindenki hegyet mászni. Én pláne nem, sose voltam az a sportos fajta. A lányok örültek, hogy végre nem vagyunk otthon, bár a bulizás szigorúan tiltólistán volt nálunk. A házunk nem kamaszok lopásának és rongálásának kedvenc helyszíne kell, hogy legyen, ha kihúzzuk a lábunk, mondta Zoli.
A fürdő csodálatos belső tereivel, a masszázskabinokkal és a szaunával, maga volt a paradicsom. Legalábbis nekem, aki az ilyesmitől képes elalélni. Élveztük minden percét, úszkáltunk, frissítő kavicsokon lépegettem, majd a legvégén következett a szauna. Miután befejeztem, kiléptem az ajtón, és attól a pillanattól kezdve, nincsenek evilági emlékeim pár percről. Viszont vannak máshonnan.
Egy csodálatos mezőre emlékszem, ahol hintázom. Kislány vagyok, felszabadult és végtelenül boldog. Arcomon földöntúli mosoly, ahogy a hinta fel-le száll velem. Fogom a hinta kötelét, repül a ruhám és a hajam is, és nem történik más semmi. Tudom, hogy valahol máshol vagyok, és azon a helyen olyan vidám vagyok, amilyen még soha. Nem értem, hogy kerültem oda. Az se fontos, hogy ott gyerek maradtam, pedig már felnőtt vagyok, anya, feleség. Én azon a megnevezhetetlen helyen minden szorongásomtól, félelmemtől megszabadultam, és az vagyok, akinek lenni akarok.
Majd valami történik, és váratlanul kinyitom a szemem. Emberek szörnyülködnek körülöttem, rátaposnak a lábamra, mindenki kiabál és mentőt hívnak. Én nem értek semmit, nem is érdekel, de az sokkal kellemetlenebb, hogy újra itt vagyok ebben a világban, később kórházban, ahol vizsgálnak és vizsgálnak, majd kijelentik, semmit nem találtak. Az értékeim tökéletesek, talán csak fáradt voltam, vagy leesett a vérnyomásom, tanácstalanok. Én mindent elfogadok és elhiszek nekik, nem érdekel az sem, hogy a lábam nagyon fáj. Talán megzúzódott esés közben.
Egy biztos, én voltam odaát. Nem sokáig, talán egy-két percig, senki nem tudta megmondani utólag. És amit emberi ész fel nem tud fogni, de el akar képzelni, azt én átéltem. Már tudom, hogy tényleg van a mi világunkon kívül egy másik. Ott vártak engem, álltak a hinta körül és néztek. Mindenki idegen volt, de bennem nem volt rémület vagy ijedtség.
Egy éjszakát benn tartottak a kórházban, aztán hazajöttünk. Nem mondtam el senkinek, mit éltem meg, csak egy héttel később. Nem bizonygatom, hogy megtörtént, mert megtörtént. Ennek tudata, és hogy nem ér véget az élet, amikor mi hisszük, mindent megér.
Kép forrása: Pinterest
