„– Nem szereted?
– Nem. Kedvelem, de ez részemről nem szerelem. Azt biztosan érzem, hogy nem ő az igazi.
– Lehet – mondom és belül nevetek. – Most viszont le kell tennem, mert a vőlegényed a szomszéd szobában megissza az összes piámat.
– Úristen! – kiált fel. – Talán megsejtett valamit?”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Marci az üveg felénél tart. Tudtam, hogy ez lesz a vége, kár volt elöl hagynom a piát.
– Mondtam már, hogy nagyon kedvellek? – kérdi. A szeme üveges és már dől is el a kanapén.
– Mondtad és nagyon boldog vagyok – jegyzem meg fintorogva.
A beszélgetés itt záródik köztünk, mert elaszik. Nem marad más hátra, minthogy rendet rakok valamennyire, hogy a lakás a régi formáját mutassa, majd eldöntöm, hogy elmegyek futni, mert aznap ez még nem sikerült.
Kinn a szigeten elég sokan vannak, de a fülembe nyomom a fülest és megpróbálok csak a légzésemre koncentrálni. Jólesik megfeledkezni mindenről és csak a mozgásra koncentrálni. A második szigetkör közepette eszembe jut, hogy hála az égnek, hogy aznap nincs munkám, viszont egy kiállítás megnyitóra vagyok hivatalos. Természetesen egy régi ügyfél hívott meg, de a kapcsolatunk természete nem publikus. Mindenki úgy tudja, hogy gyerekkori barátok vagyunk. És ez így van jól.
Remélem, mire végzek, Marci felébred és lerázom. Haver ide vagy oda, szeretnék nem belefolyni az életébe ennyire. Legfeljebb a menyasszonyáéba, de még az is várhat. A bonyolult kapcsolatok nem a kedvenceim, nincs már erőm azokkal vesződni.
Miközben futok, egyszer csak meglátom őt. Gömbölyű fenekét feszes nadrágba préselve fut alig ötven méterrel előttem. Azon töprengek, lerohanjam-e vagy elkapjam a karját és félrevonszoljam? Ha sikítani kezd, senki nem fog nekem hinni, és hiába mondanám, hogy egy tolvajt ráncigálok, kinevetnének.
Lilla hihetetlenül merész, hiszen a városban, bármilyen nagy is, bármikor összefuthatunk. Tényleg nem sejti, hogy nem hagyom annyiban a betörést? Gyorsabbra veszem a tempót és mögé érve megragadom a karját. Annyira meglepődik, hogy nem is védekezik.
– Szép jó napot! – mondom lihegve. Szeme tele van rémülettel. Nem számított rám, így pláne összetojja magát.
– Mit akarsz tőlem? – kérdi sápadtan.
– Ó, csak üdvözölni akartalak! Mi a fenére számítottál? Csak meg akartam köszönni, hogy átvertél.
– Márk! – kezdi. – Te nem tudsz semmit. Kérlek, hagyj békén!
– No persze! Ugyan mit kéne tudnom? Hogy te voltál a csali és beetettetek a társaddal, aztán ő betört hozzám?
– Nem teljesen így volt – szipogja rémülten. Idegesen villog a szeme és folyton mögém néz.
– És melyik rész nem stimmel? Mert elég rendesen összeállt a kép!
– Higgy nekem, a látszat nem mindig igaz.
– Na, meséld el, mit nem tudok? De szép mese legyen, mert a végén meg akarom találni a pasid, és majd megkérem, hogy adja vissza a pénzem – gúnyolódom.
– Én nem akartam ezt az egészet! Mondtam neki, hogy ne csináljuk, de megfenyegetett.
– Ez hatalmas duma, csak nem hiszek neked. Ugye, megérted?
– Kérlek, menj most el, mert bármelyik pillanatban itt lehetnek.
– Te tényleg ennyire idiótának nézel?
– Nem, csak ismerem őket. Te pedig nem tudsz semmit. Te pontosan ugyanaz a naiv gyerek vagy, mint a gimnáziumban.
Ezen hangosan röhögök, de nem engedem el a könyökét.
– Halljam az igazat, de ne merd kiforgatni az igazságot!
Lilla riadtan szétnéz, majd rápillant az órájára. Megrebben a szeme, de mintha egy pillanatra megnyugodna.
– Márk, én már rég nem az vagyok, akinek láttál! Ezeknek dolgozom, és ha nem teszem, amit mondanak, akkor baj van…
– Mire gondolsz konkrétan?
– Mondom, hogy naiv vagy… Megvernek. Tehát tudom, mit kell tennem mindig. Végrehajtom az utasításokat és utána minden rendben van.
– Továbbra sem hiszek neked! Azt mondd meg, hol a pénz, és már itt sem vagyok!
– A te pénzed az aprópénz volt nekik. Többre számítottak, de csalódtak.
– Nem érdekel a mese! Szemét voltál velem. Lehet, hogy nekik aprópénz, én azért nem bánom, ha ennyi pénz van nálam, ha sétálni megyek.
– Kérlek, Márk! Ennyiért nem érdemes kést kapni a bordáid közé. Inkább fuss tovább és felejtsd el, hogy láttál!
A szeme ijedt, úgy tűnik, igazat mondd. De már nem dőlök be neki, mert mostanában sorozatosan kiderül az emberekről, hogy nem azok, akiknek mondják magukat
– Csodaszép színjátékot rögtönöztél – közlöm és megszorítom a karját. Amikor ránézek, látom, hogy tele van kék-zöld foltokkal. Amikor az arcába bámulok, észreveszem, hogy a szeme alatti kék foltot több réteg festékkel tűntette el.
Mielőtt még szólhatnék valamit, az órája jelez.
– Mennem kell, mert ha nem mozdulok meg, utánam jönnek! Túl régóta állok, ennyit nem szoktam pihenni.
– Ez szánalmas – jegyzem meg, de a kanyarban feltűnik két kigyúrt fickó, akik nem futócuccban közelednek felénk.
– Menj! – kiált rám és kirántja kezét a szorításomból.
Jobbnak látom tovább futni, de rémült tekintete nem nyugtat meg. Nem nézek vissza, ezért azt sem látom, mi történik vele. Vajon, hogy került ebbe a helyzetbe a gimi legszebbje, akiért mindenki rajongott, mert még okos is volt, nemcsak szép?
Megrántom a vállam. Nem az én dolgom. Mindannyian változunk. Egy dologra azonban fény derül: nem önszántából vert át, és ez kissé megnyugtat. A helyzete azonban nem.
Folytatás szerdán
fotó: Pinterest
