„Lívia az, akit nemrég a folyosón láttam. Nem, az nem lehet véletlen, hogy itt fussunk össze, gondolom, de még nem mondok semmit.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Márk! – kiáltja. – Tudom, hogy nincsenek véletlenek, de azért ez… – és nevet, én meg örülök. Jobban a kelleténél.
Giza mama morcosan pillant ránk. Elrontottuk a tervét, és ettől nem boldog.
– A fiatalok mindig kavarnak – jegyzi meg. Azért bemutat és mondja, mondja a magáét, de én alig hallom. Azon töprengek, vajon mi a csuda történik körülöttem.
– Á, az unoka, aki nőket kísérget! – kiált fel hangosan Lívia nagyanyja. Nagydarab öregasszony, terebélyes hátsóval. – Üdvözlöm! – fordul felém.
– Örvendek – mondom, de nem örvendek, sőt legszívesebben legyilkolnám. Állunk a szoba közepén ostobán és Lívia tanácstalanul pislog jobbra meg balra. Ő még a nemlétező íróságomat tudja, így ez a kísérgető szöveg igencsak meglepi.
Giza mama tudja, hogy a bemutatás nem jól sült el. Nem akart ő lejáratni engem, de eljárt a szája, és persze nem számított arra, hogy újdonsült barátnője szószátyár.
Mielőtt azonban a banya szólásra nyitná a száját, menti a menthetőt:
– Kedvesem – fordul felém. – Tudom, hogy sietsz, de hoznál nekem valami finomat a büféből? Vizem sincs már.
Annyira átlátszó az igyekezete, hogy egyikünk se szól semmit.
Lívia lassan rájön, hogy a helyzet mindenkinek kellemetlen. Igazából csak nekem az, de a tálalás módja nem volt kellemes.
– Persze – mondom. – Esetleg valamit a hölgyeknek?
Tiltakoznak.
Kifordulok és tulajdonképpen már nem is bánom a helyzetet. Jobb ez így. Elvégre nincs közöm a nőhöz, neki se hozzám, nem mindegy, hogy mit gondol? Van neki elég baja, és a véleménye csak rá tartozik. Ez a munkám, és nem tartozom senkinek magyarázattal. Még neki sem.
Utánam jön. A büfé előtt megérinti a vállam és megkérdi, hogy volna-e kedvem beülni valahová beszélgetni.
Nem szívesen, de belemegyek. Haragszom magamra, mert nem tudok nemet mondani. Az elmúlt pár napban mintha valami bajom lenne, nem a rám jellemző higgadtsággal gondolkodom. Ez tenné a nő az emberrel? Vagy csak egy bizonyos nő? Nem hangzik valami jól. Negyedórával később már egy egyszerű helyen ülünk és egyikünk sincs fényes hangulatban.
– Miért mondtad, hogy író vagy? – kérdi nagy sokára.
– Megszoktam, hogy hazudok – válaszolom kertelés nélkül. – Az emberek nem szeretik az igazságot és nem is viselik jól. És különben is nem tartozott rád. Ismeretlen voltál.
– Igazad van – hagyja rám és belekortyol a kávéjába. – Ne haragudj, ha tolakodó vagyok.
– Tudtam, hogy meg fogod kérdezni. Te miért mondtad, hogy anyukád kórházban van?
Hallgat.
– Mert minden összejött. Valóban kórházban volt. A nagymamám pedig az otthonban. A kocsim elromlott, a cipőm meg… Te is tudod… Mit mondtam volna egy idegennek? Nem zúdíthattam rá az összes gondom. Így kicsit lecsippentettem belőle.
– Hát ez frankó! Nem volt szükség arra, hogy igazat mondjunk, és nem is mondtunk.
– Szégyelled a munkád? – szegezi nekem a kérdést.
Utálom, ha sarokba szorítanak. És most ott vagyok, de nem hagyom magam.
– Nem, tulajdonképpen nem. Csak nem akartam egy idegennek megmondani. Mennyivel könnyebb valami frappánsat hazudni…
Kibámul az ablakon.
– Nem mindig könnyű hazudni – mondja.
– Akkor ne tedd!
– Mit tegyek? Már magam sem tudom, mit gondoljak az életemről, a helyzetről, amiben vagyok.
– Nem kell ezen ennyit agyalni. Döntsd el, szereted-e Marcit! Ha igen, légy vele őszinte! Ha meg nem, akkor sem árt. Aztán eldől minden.
Elgondolkodik.
– Ez nagyon bölcs, csak nem ilyen egyszerű.
– Ugyan miért? Az igazság mindig egyszerűbb, mint a hazugság.
– És mi van a bántással?
Legyintek.
– A hazugság rosszabb. Vagy kinek akarsz hazudni. Neki vagy magadnak?
– Már magam sem tudom, hogy mi lenne a jó. Egyetlen dolgot tudok csak: nem akarok férjhez menni. Még nem. Félek. Talán nincs szükségem társra.
Látom, hogy könnyes lesz a szeme. Önkéntelenül átnyúlok az asztalon és megfogom a kezét. Össze van zavarodva. Retteg az élettől, mert nem érzi magát ép embernek.
– Nem lehet gyerekem… Ki akarna így engem? – kérdi sírva.
– Az, aki szeret.
– Márk, te naiv vagy. Ahhoz képest, hogy nők között forgolódsz, nem ismered őket. Egy nő mindig bizonyítani akar. Hol azt, hogy szép, vagy menő, hol meg, hogy jó feleség és anya lesz. De bizonyít a munkahelyén, a barátnője kanapéján győzködve őt, hogy boldog, egyszóval mindig, mindenkor. Még olyankor is, amikor azt hiszi, hogy nem.
– A férfiak sem szentek – jegyzem meg.
– Tartok tőle, hogy így van. De Marci más. Ő az a jófiú típus.
Alig bírom ki, hogy ne nevessek. Istenem, még hogy én vagyok naiv!
– Azt hiszem, ideje beszélgetned vele. Tisztázzátok a helyzetet.
Keze a kezemben van még mindig. Nem húzza ki, nem mocorog. A szeme szomorú, de ajkán már mosoly van.
Megnyugszom, hogy tudja, mivel foglalkozom. Az is nyugalommal tölt el, hogy nem kell erről mesélnem. Magyarázkodni meg semmiképp nem szeretnék. Pontosan tudom, hogy a munkám nem szokványos, de ez vagyok én és a világ elmehet a francba az ítélkezésével együtt.
– Megkeresem Marcit! – mondja végül. – Örülök, hogy találkoztunk és meggyőztél. Lesz, ami lesz, de így nem maradhat. Szerinted meg fog érteni?
– Biztos vagyok benne. De hogy neki ez az egész mit jelent, azt csak ő tudja.
Feláll.
– Most elmegyek hozzá.
Kezének érintése a tenyeremben marad. Látom elszántságát és szorítok neki. Hogy pontosan minek, magam sem tudom. Ha kiderülne, hogy Marci őt választja és letagadja Brigittét, akkor én leszek a tanú azon az esküvőn, ahol a menyasszonyba kezdek lassan belezúgni. El se hiszem, hogy ez jár a fejemben, de lassan nem hazudhatok tovább magamnak. Adva van egy nő, aki szép és kedves, megkérték a kezét, én meg többet gondolok rá a kelleténél.
Én, Márk, a gigolo, aki eddig higgadt, határozott és magabiztos voltam.
Pénzért nőknek bókoltam és remekül végeztem a munkám. Erre egy nyári napon jön valaki, aki rosszabb, mint egy tornádó, mert lépten-nyomon belebotlik az ember, és minden találkozás után egyre jobban meggyőz, hogy nem szabad elengednem. Egyelőre azonban nem tehetek semmit. Megvárom, hogy kettejük között rendeződjenek a dolgok.
Miután kilép az üvegajtón, utána bámulok. Gyönyörű. Ez a nő kell nekem, és a többi nem számít.
Megcsörren a telefonom, de nem hív senki, üzenet érkezik. Marci ír:
– Bajban vagyok. Brigitte gépe most szállt le. Mit tegyek?
Válaszolok:
– Mondj igazat. Nincs más választásod.
Ezzel a mondattal lezárom az értelmetlen üzengetést. A végén még ki fog derülni, hogy párkapcsolati tréner leszek előbb-utóbb. Mostanában minden jel erre mutat.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
