„– Mondj igazat. Nincs más választásod.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Végre egy nyugodt délután. Szinte csodálkozom. Aztán előkerül anyám, aki szörnyülködik az anyján, mintha nem ismerné. Mindig méltatlankodik valamin, összehasonlítva őket látnom kell, hogy Giza mama mennyivel rugalmasabb. Megnyugtatom és javaslom, hogy menjen be az otthonba, de ne bolygassa a dolgokat. A mama ritkán akad ki, felesleges elsorolni neki újra meg újra a következményeket. Nem bolond.
Sejtem, hogy minden szavam falra hányt borsó, mert anya öntörvényű és erőszakos is, de utóbbit tagadja. Vajon tud a testvéréről? Nem kérdezem meg, mert ez nem az én dolgom, majd a mama elintézi. Gyorsan leteszi, biztosan fél lábbal már a kocsiban ül.
Futni megyek, aztán csinálok magamnak egy turmixot. Nem tudok nem gondolni Líviára. Elképzelem, amint Marci bevallja neki, hogy megcsalta. Aztán a gyereket is. Bele fog roppanni. Nem azért, mert ez egy jó kapcsolat volt, inkább a tény miatt, hogy nem szerették eléggé. A gyerekügy meg rátesz egy lapáttal.
Befejezem az agyalást és a Netflixen elindítom A nagy pénzrablást. Tetszik. Sikerül pár részt lenyomnom, aztán elalszom.
Másnap reggel egy rakás email vár. Munka munka hátán. Az ábrázatom javulóban van, egészen emberformám lett. Mégis jobb óvatosnak lennem. Az egyik munka másnapra szól. Azt írja, fizetne bármennyit, de nincs ideje keresgélni és profira van szüksége. Beleegyezem. Némi alapozó segíteni fog, csak vennem kell, mert az itthoni készletből eddig hiányzott a jobbhorog eltüntetését semlegesítő készlet.
Mivel holnap esedékes a munka, valóban felárat kérek. Magasat. Nem köntörfalazok, ráteszek alaposan a szokott összegre. Így sem tiltakozik, mert a bármennyi tényleg bármennyi neki. Az ilyesmi persze tetszik.
Már kezdek aggódni Marciért, mert nem keres. Lehet, hogy már nem is él? Élve lenyelte a Brigitte nevű cethal? Egyelőre nem hívom fel, mert a lavinát nem szívesen indítom el.
Inkább átnézem a leveleim, kifizetem a számláim és feltérképezem a helyet, ahová holnap kell mennem. Nem rendezvény, hanem egy privát fogadás. Budafokon egy villában. Legalábbis a megadott cím szerint. A nő, aki írt, annyit mond, hogy legyek nagyon elegáns, a szmoking kötelező. Eszembe jut, hogy nem hoztam el több, mint egy hete a tisztítóból, így okvetlenül el kell ugranom érte. Ingem van bőven, mindig simára vasalva sorakozik a szekrényben. Ha lenne feleségem, akkor se rá bíznám. Nálam a nő nem alkalmazott. Nem arra való, hogy egész nap értem dolgozzon. Természetesen jó, ha tud pár dolgot, de én társat akarok, nem ingyencselédet.
Élvezem a reggeli nyugalmat, még nincs kint meleg. Iszom egy kávét keserűn, felébreszt. És mielőtt átadnám magamat a csendnek, látom, hogy hív valaki. Lehalkítottam este, ezért nem ordít a képembe a telefon hangja, mégis látom, hogy Lívia az. Felkapom.
Arra számítok, hogy sírni fog, de nyugodt hangon megkérdi, hogy van-e kedvem egy sétához. Csak 11-re kell mennie dolgozni, addig ráér. Örömmel veszem. hogy keres, de az jár a fejemben, hogy összetett nő, nem rohanhatom le, ha Marci szakított vele.
Fél óra múlva a Ligetben vagyok. Még soha ilyen eszementen nem vezettem a városban. Legszívesebben ledudálnék mindenkit az útról. Vajon mi történt velük, töprengek, miközben egy kutyás nő bemutat nekem, mert nem fékezek elég gyorsan a zebra előtt. Igaza van. Jobb lesz, ha összekapom magam, mert a végén balesetet okozok.
Lívia a Vajdahunyad vára főbejáratánál áll. Már nagyon sokan várakoznak bejutásra. A Liget ragyog a reggeli napfényben. A levegő friss, de az én gondolataim kevésbé. A nő gyönyörű. Mint mindig. Utálom, ha valaki azt állítja, hogy a külső másodlagos. Annak megmutatnám, hogy hányan futnak, izzadnak konditermekben vagy épp ülnek a kozmetikában. A botoxkezelést nem is említem.
Pöttyös, bézs ruha van rajta fehér szandállal. Mint egy modell. Megdobban a szívem. Az a szív, amit eddig nem engedtem sokat érezni.
Halálosan nyugodt. Ez azt jelenti, nem beszélt a barátommal vagy túl jól játssza a közömböst.
Megölel, és én futólag végigsimítom a hátát. Mintha véletlen lenne… Egy hátsimogatás nem lehet véletlen, ezt pontosan tudja ő is.
– Történt valami? – kérdem.
– Kellett volna? – kérdez vissza nevetve.
– Nem tudom. Csak megleptél. Beszéltél Marcival?
Még mindig mosolyog. Egyszerűen ragyog.
– Két dolog is történt… Az egyik, hogy cégtárs leszek a munkahelyemen.
– Ez fantasztikus – mondom igazi elismeréssel a hangomban.
– Megdolgoztam érte. Hidd el, még szabadságra sem mentem három éve.
– Akkor pláne! És mi a másik?
– Eldöntöttem, hogy befejezem a kapcsolatom Marcival!
Rámeredek. Lassan baktatunk a kavicsos úton és egyre távolodunk a zajongó tömegtől.
– Pár napja még nem így gondoltad…
– Igaz, de azalatt sokat töprengtem és rájöttem, hogy nem szeretem. Nem akarok neki megfelelni, nem akarok vele élni. A távolság nem erősítette a kapcsolatunk, sőt. Talán nem is volt mit erősítenie.
– Ez komoly döntés. Már nem félsz attól, hogy nagyon odalesz?
– Meglehet. De az is lehet, hogy nem. Nem számít. Én most magamra akarok gondolni. Nem lehet ilyen semmilyen érzelmekkel nekiindulni egy házasságnak.
– Szóval nem leszek tanú? Életemben először lettem volna – mondom somolyogva.
– Ennyire sajnálod? Szerinted nem jól döntök?
– Lívia, erre én nem tudok válaszolni… Tudod, pasiból vagyok. Azok nem lelkiznek ilyen részletesen semmin.
– Talán… Az is lehet, hogy van kivétel.
– Igen ritka esetben. Mikor mondod meg neki?
– Kicsit halogatom, de talán ma délután megkeresem. Tegnap nem akart találkozni, pedig nagyon elszánt voltam. Lerázott, azt mondta, fáradt, inkább ma találkozzunk.
– Akkor ez a döntés végleges?
– Biztos vagyok benne… Lehet, hogy Marci el lesz keseredve, de valamiért azt érzem, titkol valamit előlem.
Megpróbálom elnyomni örömömmel vegyes aggodalmam. Hogy titkol-e? Te jó isten, de még mennyire, hogy titkol. És ez a titok nem lesz kellemes. Ránézek izgató szájára és félteni kezdem őt.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
