„– Te nem Líviát szereted, hanem a helyzetet utálod, hogy ő mondta ki a szakítást.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
– Ő mondta ki… De te nem tudsz semmit. És különben is, kinek a pártján állsz?
Támadása meglep, betudom a dühének, de mintha több is lenne benne.
– Mi a fenéről beszélsz? – kérdem. Pontosan tudom, hogy valamelyest igaza van, de ezt ő nem tudhatja. Egyszerűen csak sértett, netán féltékeny.
– Láttam, hogy bámultad. Talán arra vársz, hogy megkaparintsd, hisz nagyon jó nő?
Elképedek. Ennyire átlátszó voltam? Vagy tényleg sejt valamit, meg azért üvölt velem, mert én vagyok kéznél?
– Marci, ezt fejezd be! Menj haza és rendezd az életed! Nem én csináltam gyereket egy másik nőnek. Nem én jegyeztem el valakit, miközben nem voltam biztos magamban.
Feláll, dühösen rám bámul és elrohan.
Na, remek. Jó kis este. Elveszítek egy barátot, és nem biztos, hogy nyerek egy nőt. De az élet már csak ilyen. Kiviszem a poharakat és azon töprengek, vajon mi lesz akkor, ha tényleg összejön a Líviával való kapcsolatom? Vagy ez már aligha lehet rosszabb?
Másnap minden a szokásos, leszámítva, hogy este munkám lesz. Néha meglepően unalmas napjaim vannak, szinten percre pontosan ugyanazt csinálom, de csak most tűnik fel.
Rendelek valami kaját és még egyszer megnézem a pontos címet. Érdekes módon, a nő nem akar előbb találkozni, hanem az esti időpont előtt fél órával kell érte mennem. Mások azért szeretnek legalább egyszer beszélgetni velem, vagy egyáltalán eldönteni, hogy megfelelek-e élőben. Ez a valaki nagyon biztos a dolgában. Ez lehet jó is, rossz is. De a munka az munka.
Az alapozó nem tökéletes, de jó. Ostoba helyzet, mégis hasznos. Nem bántam meg, hogy beszereztem. A szmokingom pedánsan vasalva, ingem rendben. Jöhet egy este, amikor játszanom kell. Bízom benne, hogy nem sokat, mert ma nem vagyok formában. Marci és Lívia bekavart az életembe, kizökkentett a nyugalmamból.
Egy impozáns villa előtt állok meg Zuglóban. Nemrég újíthatták fel, mert makulátlanul tiszta, szinte a levegőben van a festék szaga. Látom, hogy alaposan bekamerázták, de nem lep meg. Biztosan most is figyel valaki. Kiszállok, a kapuhoz sétálok és megnyomom a csengőt.
– Márk vagyok – szólok bele, de nincs válasz.
Nyílik a kapu és besétálok. A bejárati ajtó nyitva. Csend van, kutya sincs.
– Foglalj helyet – szól valaki. – Egy pillanat és készen vagyok. A pénzed az asztalon van.
A pénzem az asztalon… Nem így szoktam a dolgot intézni. Az már régen volt, hogy valaki ily módon fizessen ki. Nem tetszik a dolog, de még érnek meglepetések. És van köztük nem kellemes is.
Leülök, várok. A pénzt elteszem. A ház pazar, de minden eltúlzott benne. Hivalkodó és mintha mindenről ordítana, hogy csakis arra törekedtek, hogy mindenkit elkápráztassanak. Mindez lényegtelen. És ahogy ennek a gondolatnak a végére érek, megjelenik a nő. Ötvenes, enyhén ráncos a szája körül és nincs felöltözve. Pontosabban egy átlátszó hálóingben és combfixben libben elém.
– Szervusz, szépfiú! – mondja. A hangján érzem, hogy ivott. – Tegeződjünk!
– Rendben. Szerintem, indulnunk kellene, mert elkésünk.
– Elkésünk? Ugyan már! Onnan nem lehet elkésni. Kérsz inni? – kérdi és a pezsgő után nyúl, amely a sarokban egy kis asztalon bontva várakozik.
– Nem ihatok, vezetek – jegyzem meg kelletlenül.
Egy részeg nővel kell mennem? Az tény, hogy tapasztaltam mér eleget, de az ittas nők sose kellemesek.
– Tényleg! – kiáltja. – Töltesz nekem?
Azzal leül, és oly módon teszi szét a lábát, hogy kétségem sincs afelől, mit akar. Én viszont nem ezt a szolgáltatást nyújtom. Kezdek haragos lenni. Szemmel láthatóan szórakozik velem, gondolom egyre dühösebben. Töltök a pohárba és átnyújtom neki.
Belekortyol, szeme csillog. Érezhetően be van indulva.
– Igyekeznünk kellene, kedves Ágnes! – jegyzem meg.
– Nyugodj már le, nem fogunk elkésni! – Hangosan felkacag. – Nem megyünk sehová, viszont lesz egy remek esténk.
Azzal feláll és rám veti magát. Szó szerint. Testét erősen hozzám préseli és száját az enyémre tapasztja.
Udvariasan eltolom.
– Most mi van? – kérdi. – Hát kifizettelek!
– Nem erről volt szó.
Elfintorodik.
– Ki a franc gondolta volna, hogy ilyen finnyás vagy. Vagy nem jövök be neked?
Azzal megmarkolja a combját és rám néz.
– Ne hidd, hogy öreg és puha vagyok? Idenézz, gyere, fogd meg!
Nem mozdulok. Ez a nő nem kísérőt keresett, hanem egy pasit, akinek fizethet a szexért.
– Ágnes, azt hiszem, félreértettük egymást! Én nem erre szerződtem.
– Most mi bajod van? Csak egy jó kis estét akarok, és megígérem, hogy neked se lesz rossz. Még fizetek is érte, mert amióta az a nyomorult elhagyott, nem voltam senkivel.
Hallgatok. Nem akarom megszégyeníteni, szánalmas a helyzet és a nő így is.
– Ne haragudj, de erre a célra nem engem kellett volna megtalálnod. Hazudtál. Ha megmondod az igazat, azonnal szóltam volna, hogy nem ez a munkám.
– Ostoba! – kiáltja.
Az egész nő túl hangos és közönséges.
– Nem hiszem, hogy rossz biznisz lennék… Inkább igyál, és majd reggel hazamész. Vagy több pénzt akarsz? Kaphatsz, egy szavadba kerül. Mennyi kell még?
Be van gerjedve, azt sem tudja, mit beszél. Látom, hogy nem az első üveg pezsgőt issza.
– Most nem élnék a lehetőséggel. – Azzal felállok. Kiveszem a pénzt a zsebemből és majdnem a teljes összeget az asztalra dobom. Annyit veszek el, amennyit jogosnak érzek az időm pazarlásáért. A nő ezalatt lassan eldől az ágyon. Bágyadtan bámul felfelé. El fog aludni, látom. Lecsúszik és elterül a díszpárnák közt. Szemfestéke enyhén szétfolyik.
Szétnézek, és a másik kanapén észreveszek egy plédet. Betakarom, majd csendesen behúzom magam után az ajtót és eljövök.
Még egy kellemetlen kaland, de melyik az a munka, amelyik minden pillanatban felemelő és hasznos? Egyik sem.
Így belenyugszom, hogy az aznapi keresetem elúszott, de nagy az óceán, van még benne hal.
Ekkor megcsörren a telefonom. Mielőtt beszállnék a kocsiba, előkotorom.
Lívia hív.
– Márk, át tudnál jönni? Azt hiszem, Marci megbolondult.
És megmondja a címét.
Előző rész
Következő rész:
fotó: Pinterest
