„– Márk, át tudnál jönni? Azt hiszem, Marci megbolondult.
És megmondja a címét.”
A sorozat többi részét itt olvashatod
Nem kérdezősködöm feleslegesen, bár megdöbbenek. Mi a franc ütött a barátomba? Tény, hogy nem egyszerű a mostani helyzet, de azért nem a világvége. Számolnia kell a tetteivel és annak következményével, ami persze nem egyszerű.
Amikor kiszállok a kocsiból, látom, hogy Marci a ház előtt ül egy padon. Valahogy nem számítottam rá, hogy ott találom.
– Hát te? – Néz rám keserűen. – Annyira szörnyen viselkedtem, hogy Lívia felhívott?
Nem válaszolok.
– Annyira – feleli önmagának. – Ha el lehet cseszni pár óra alatt mindent, akkor nekem sikerült.
– Mit csináltál?
Leülök mellé és várok. Mintha éveket öregedett volna. Szája körül idegesen ugrál egy izom.
A lába is ütemesen ugrál.
– Hidd el, már minden mindegy… Végérvényesen elintéztem magam.
– Lívia előtt? És mi van Brigittével?
– Előtte is. Szánalmas vagyok, egy lúzer… – Nem sajnáltatja magát, inkább tényként közli. Megsajnálom mégis.
– Brigitte besokallt, mert úgy érezte, nem akarom a gyereket és őt sem. Visszarepült.
Nem szólok semmit. Igaza volt, de ezt nem akarom kimondani.
– Marci, mit akarsz tulajdonképpen?
– Ha én azt tudnám… Talán mindent, talán semmit. Brigitte a gyerekemmel terhes, de nem biztos, hogy jó életünk lenne… Most a gyerek miatt vegyem el? Aztán ott van Lívia, akit halálosan megbántottam. Neki mit mondjak? Bocs, megcsaltalak, de azért elvennélek?
– Lívia azt mondta, úgy viselkedsz, mint aki megbolondult. Mi a jó eget tettél?
– Á, hagyjuk…
– Az isten szerelmére, beszélj már, vagy térj észhez! Három ember élete megy tönkre, ne siránkozz itt nekem.
– Azt hiszed, nekem könnyű? Anyámék agyonütnek, ha kiderül. Hiába nem vagyok már gyerek, a becsület az becsület, nem így neveltek. Anyám persze boldogan unokázna… Neki hogy mondjam meg, hogy lesz neki egy, de nem attól, akitől remélte.
Legyintek.
– Túléli.
– Fél órája úgy vertem ököllel Lívia ajtaját, hogy a környék hallotta. Mintha valami fekete köd lepte volna el az agyam. Szegény, nem tudta, hogy ilyesmi lakozik bennem. Mondjuk én sem. Elborult az agyam és könyörögtem neki, hogy bocsásson meg. Persze, hogy megijedt.
– Rájöttél, hogy őt szereted?
– Tudod Márk, semmire sem jöttem rá. Lehet, hogy egyiket se akarom. Új lappal szeretnék indulni, de még ezt a kört sem tudom lejátszani rendesen.
– Lívia megijedt tőled. Hallottam a hangján.
Rám néz haragosan. Nem a lányra mérges, hanem önmagára.
– Ehh! – kiáltja és feláll. – Torkig vagyok mindennel és mindenkivel.
Mielőtt bármit mondhatnék, elrohan. Hiába kiáltok utána, nem fordul meg.
Remélem, megnyugszik és átgondolja a dolgokat.
Becsengetek Líviához, aki óvatosan ajtót nyit. Szemmel láthatóan megkönnyebbül, amikor meglát.
– Sajnálom, hogy iderángattalak. Marci a barátod. Nem kellett volna téged újra belekevernem az életünkbe.
– Semmi gond. Már nem kell félned, Marci egyszerűen csak kiakadt.
– Te nem hallottad miket üvöltözött. Azzal fenyegetőzött, hogy a Dunába ugrik, ha nem megyek hozzá. Aztán sírt és kérte, hogy bocsássak meg.
– A jó büdös életbe – mondom dühösen.
Már én magam sem tudom, mi bosszant. Látom, hogy Lívia a sírás szélén áll, a haverom ki tudja, hová rohant, én meg, mint valami idióta békebíró állok a küszöbön. Nem számítva a tényt, hogy eszemben sincs békéltetni, mert az én terveim mások. Most épp nem jókor jönnek, de majd kialakul.
Hellyel kínál és hallgat. Én is. A lehető legfurább helyzetben vagyok. Hogy van-e jó döntés, nem tudom. Mindenesetre nem rohanhatom le a lányt, igaz, most nincs is kedvem.
– Márk, én nagyon aggódom Marci miatt… – mondja nagy sokára. – Szerinted képes valami ostobaságra?
– Nem tudom. Eddig úgy képzeltem, hogy a világ leghiggadtabb fickója. Hogy mire képes, csak ő tudja.
– Miközben én itthon vártam, ő más nővel kavart… – teszi hozzá. – És gyereket csinált neki…
Már sír is. Sejtem, hogy ebben benne van az is, hogy neki meg nem lehet gyereke. Odalépek hozzá, átkarolom, és hagyom, hogy egyre hevesebben sírjon. Hajának finom illata az orromba kúszik. Az egész helyzet el van cseszve. Mindenki kapott egy igazi jobbhorgot, de nem látványosat, mint az enyém, mégis sokkal hosszabb ideig gyógyul.
Nem mentegetem a barátom. Mit mondhatnék? Ami tett, az az ő dolga és neki kell rendeznie. Ha egyáltalán lehet.
– Hívd fel Marcit! – kér a sírás közepette. – Csak tudni akarom, hogy jól van-e. Nem akarom, hogy azt higgye, van reménye nálam, de ha te keresed, nem fog erre gondolni.
Beleegyezem.
Sokáig cseng a mobil, mire beleszól.
– Megvagy, cimbora? – kérdem.
– Fogjuk rá.
– Ugye, nem fogsz semmilyen ostobaságot csinálni? – kérdem aggódva.
Elneveti magát. Ez jó jel.
– Mindezek után? Ugyan mivel tudnám már überelni?
– Akkor jó! Aludj egy nagyot, ha tudsz, vagy igyál valamit, aztán holnapra kitalálod, mi legyen!
– Legyen igazad! – jegyzi meg és kinyom.
Lívia idegesen néz rám. Kibőgött szemével is szebb, mint a legtöbb nő, akit valaha ismertem.
– Nem lesz baj – nyugtatom. – Hidd el, nem fog a Dunának menni. Te mit szándékozol tenni?
– Én? Úgy érted, hogy esetleg én ugrom majd a folyóba? Nem, eszembe sem jutna.
Óriásit csalódtam, de kibírom.
– Megértem. Akkor most magadra hagyhatlak?
Elneveti magát.
– Igen, nagyon jó lesz, ha átgondolhatom a dolgokat. Kicsit túl gyorsan történt minden ebben a pár napban.
Csak helyeselni tudok. Miközben a kocsimhoz baktatok, az jár a fejemben, hogy nem alkalmas az idő, hogy közel kerüljek hozzá. Valahogy kettőnk számára nem alkalmas. És nem lehet tudni, vajon, ő mit gondol minderről. Még egyetlen egyszer sem beszélt nekem arról, mit szól a munkámhoz. Miért is tette volna, jó, hogy nem ítélkezett? De valamit akkor is gondol.
Tulajdonképpen mindegy, mert rosszkor találkoztunk és valószínűleg nem alakult volna jól a kettőnk kapcsolata. Az időzítés nem megfelelő. Talán máskor… Egyszer. Sosem adok fel semmit, de ez ebben a pillanatban nem látszik szerencsésnek.
Hazamegyek. Vár a régi, jól megszokott életem, munkám, egy hideg sör… Vagy elmegyek futni egyet, az mindig segít, hogy helyrerázzam a gondolataim.
Késő van. Minden értelemben.
Vége
Bónusz rész: Egy év múlva – Szerdán
fotó: Pinterest
