Épp karácsonykor adtad vissza a szabadságom. Álltam a kopottas perzsaszőnyegen és alig hittem a fülemnek. Úgy mondtad, mintha csak annyit közölnél, hogy elfogyott az élesztő. Ám azt lehet pótolni, kivéve pár éve, a pandémia idején, amikor mindenki meg akarta mutatni szánalmas kis kenyerét a világnak. Most meg ott rohad a boltokban.
A gyerekek épp csak elmentek, mindig sietnek, mintha nálunk csak meghatározott órákat tölthetnének, és ahogy a falióra elüti a hatot, húznak haza, hogy ne maradjanak le semmiről. Mi pedig nem szólunk semmit, hiszen nagyok, sőt elhozták az unokákat is, amiért legyünk hálásak, és értsük meg, nekik menniük kell, közösen is meg akarják élni az ünnepeket. Mintha máskor nem lennének együtt.
Nem éreztem rajtad, hogy tervezel valamit, pedig már harmincöt éve ismerlek, mégis meg tudtál lepni. Ahogy becsuktuk utánuk az ajtót és lerogytunk a fotelbe, rám néztél. Hosszan, idegeskedés nélkül és kimondtad: Tudod mit, menjünk szét! Én már nem akarok és nem bírok veled élni.
Hallgattam. Az egész hasonlított egy filmjelenthez, legalábbis elég színpadiasnak tűnt, hogy épp az ünnep előestéjére időzítetted. Mintha azt akartad volna, hogy ne tudjak semmit se tenni. Láttam, ahogy ráncolod a homlokod, talán nem a hallgatást vártad tőlem, de úgy őszintén, csak nem hitted, hogy térdre borulok és könyörgök neked?
A harmincöt év nekem is harmincöt volt, és ne hidd, hogy az én fejemben nem fordult meg, hogy új életet kellene kezdenem, hiszen láttam, hogy a pókeres fiúk közül ketten is felrúgták hosszú házasságukat, és egyik se panaszkodott különösebben, hogy rossz egyedül. Én azonban büszke voltam magunkra, mert mi kibírtuk egymást, felneveltünk három gyereket, akik már a saját útjukat járják, és nagy ritkán tévednek haza. Úgy hittem, az a világ rendje, hogy együtt öregszünk meg, és ötvenöt évesen nem kell holmi randiszervezésen törnöm a fejem. Már azt se tudom, milyen volt régen, nemhogy ennyi év elteltével. Bennem a lányok úgy maradtak meg, hogy illatosak, puhák és csillog a szemük. Nem kell szótár a beszédükhöz, és nem káromkodnak úgy, ahogy a mostaniak. Kivel találkozgassak én, amikor már ilyen lányok nincsenek, azaz megöregedtek és a szemük fénye is megszürkült? Vagy maradjak egyedül és legyek boldog, hogy senki nem macerál, amiért a kanapéra morzsázom?
Szerettem volna tudni, te mire számítasz, de nem mertem megkérdezni, nehogy azt mond, találtál magadnak valakit, aki sportosabb, vagányabb vagy elegánsabb, mint én. Akárhogy is nézem, én egyik se vagyok. Csak egy átlagos pasas, akinek még sok van a nyugdíjig, ha megéri, de kevés ahhoz, hogy új életben reménykedjen. Ha hiszed, ha nem, én azon az estén nem a mostani énedet láttam, hanem azt a lányt, aki kacéran mosolygott minden fiúra, mert tudta, hogy jól áll neki. Fekete garbóban és kockás szoknyában lejtett a kollégium folyosóján, és titkon azt leste, észreveszi valaki, milyen jó lábai vannak. Észrevették. Én más voltam, mint a rajongóid, tanulós fajta, aki nem szívesen ment társaságba, így könnyen levettél a lábamról a mosolyoddal, mert elhitetted velem, hogy csak én kellek. Előtted csak két lánnyal jártam, egyik se tett rám mély benyomást, ami azt hiszem kölcsönös volt. Te, aki a kollégium szépe lettél azon az előszilveszteri bulin, elvarázsoltál. Csak úgy, ahogy engem el lehetett, mert nem mertem én különösebben örülni, még neked sem. Anyám arra tanított, hogy minden vidámságnak böjtje van, és ha túlságosan örülök, egyszer majd pofán vág az élet. Sokáig tartogatta a nyaklevest, de lám, nem maradt el.
Huszonnegyedikén éjjel, ha minden igaz, egy nő valahol egy koszos kis istállóban gyereket szült, én meg a meleg szobában, tiszta asztal mellett őt ünnepelve megkaptam életem nagy nyaklevesét. Megkérdezhettem volna, mit nem bírsz már elviselni mellettem, de úgy döntöttem, hallgatok. Egy horkolás vagy pár szanaszét hagyott zokni nem válóok, gondoltam, vagy már a zoknik az égig értek, mire eljutottál a döntésig?
– Visszaadom a szabadságod! – szólaltál meg újra, mintha legalábbis nálad lett volna a spájzban. Az én szabadságomnak semmi köze nem volt a te döntésedhez, mert a fejem nem volt igában, ahogy a mondás tartja, hiszen szerettelek téged, és nem erőszakkal vettelek el.
Hogy nem vagyok az, aki harmincöt éve voltam, és csalódtál bennem? Meglehet. Én meg akkor csalódtam volna magamban, ha ugyanaz maradok. Az azt jelentette volna, hogy nem vagyok képes fejlődni és változni. Bizonyára nem jut eszedbe soha, hányszor keltem fel a gyerekekhez, ha lázasak voltak, hány alkalommal vállaltam különmunkát, túlórát, csakhogy el tudjunk menni nyaralni, és az se jut eszedbe, hogy a ház körüli dolgokat is elvégeztem zokszó nélkül, több-kevesebb nógatás után. Sose voltam tökéletes férj, apa se, de szeretem a gyerekeimet és még téged is, aki most dacosan vizsgálod az arcom, és azt várod, hátha tiltakozni próbálok, vagy magyarázat után esedezem. Nem fogok. Ha menni akarsz, menj! Ha új élet kell, teremts magadnak. Én egyelőre megpróbálom feldolgozni, hogy ez volt az utolsó közös karácsonyunk, ami nem is akkora baj. Már utáltam a lila fát, és a halászlé se a kedvencem. Jövőre majd pirosat csinálok és krumplis tészta lesz a menü, mert az a kedvencem. Bejglit meg veszek a boltban, ha annyira hiányozna.
Az én szabadságom sose volt a tied, és tiéd se az enyém. Nincs mit visszaszolgáltatnom neked. Eszembe jut a régi nóta: És most felállok, pezsgőt bontok és koccintok az emlékedre. Vagy az emlékünkre. Éreztem, ahogy tekinteted éles tőrét hátamba döföd. A hideg megcsapott, amikor kinyitottam a hűtőt, hogy megkeressem a szilveszterre tartogatott édeset.
– Kérsz? – néztem rád derűsen.
– Menj a francba! – mondtad, és bevonultál a hálóba.
– Boldog karácsonyt! – feleltem csendesen, és lecsavartam a dugót, ami hangos pukkanással szállt a szőnyegre. Pár csepp az asztalra folyt, a többi már a vizespoharamba. Jól esett, ahogy legördült a torkomon.
Kép forrása: Pinterest
