A legtöbb ember szereti kérdezgetni a kisgyerekeket arról, hogy milyen foglalkozást választanak, ha majd megnőnek. A válaszok is megérnének egy külön cikket, mert ma már a gyerekek egyáltalán nem tűzoltók vagy autószerelők akarnak lenni, mind többen szeretnének influencerek vagy digitális tartalomkészítőkké válni és ezáltal híresek és gazdagok lenni. Ne higgyük, hogy a mai társadalom szülötte nem tudja, miről beszél. Pontosan látja, felméri, hogy elég a médiában jelen lenni, és sokkal nagyobb jövő és pénz várhat rá, mint szüleire, akik tisztességesen robotolnak és nem tudnak előre lépni.
A gyerek figyel és tanul, de nemcsak azt, ami a jó, hanem arra is hamar rájön, hogy a tanulás és a tudás manapság egyáltalán nem oly mértékben visz előre, ahogyan azt szülei mondják. Természetesen, önmagához képest igyekszik, főleg akkor, ha nagy felé az elvárás.
Azt azonban ritkán kérdezgetik tőle, hogy ki lesz, ha felnő? Milyen ember válik belőle, ha törődik másokkal, ha figyel, ha nem abban látja az előrehaladást, hogy szitkozódik vagy becsmérel?
Egyik nap jómagam is tanúja voltam egy olyan jelentnek, amelyben az iskolaudvaron fociztak a gyerekek. Már tanítás után voltak, így az egyik zsebében ott fityegett a telefon. Miközben rúgták a bőrt, egy kislány, aki figyelte őket, meg is jegyezte, hogy látja a telóját, majd hozzátette, hogy reméli, hogy kiesik, és összetörik hamarosan. Ez a mondat azért döbbenetes, mert tízévesről van szó, és a mindennapokban nem a rosszindulat jellemzi, mégis zsigerileg ez volt az első, amit kimondott.
Ez sajnos csak a szülői ház hatása lehet, bizonyára hasonlókat hall odahaza. Elképzelhetetlenül nagy a család felelőssége abban, hogy a benne élőket megtanítsa kedvességre, elfogadásra és a gonoszkodás, az undokság írmagját is kiirtsa. Ott azonban, ahol a gyerekek folyamatosan azt hallják, hogy a főnök, a szomszéd, az ismerős, a pedagógus, a szakember, nem beszélve az utakon haladókról rosszak, és most ne soroljuk fel, hogy még milyenek, igen nehéz elvárni a gyerekektől, hogy ők másmilyenek legyenek. A nevelés alapja hosszú időn át az utánzás. Később a minta hatalma csökken, vagy visszájára fordul.
Ki leszel, ha nagy leszel, kérdezhetnénk, de nem tesszük, pedig elvárjuk a kedvességet, a jó szót, miközben egymás mellett élünk, súrlódunk, vigaszra vagy gondoskodásra szorulunk. A gyerekek nagyjából olyanok lesznek, amilyenekké formálja őket a család és a környezet. Kevesen tudnak kitörni az erős minták hatása alól. Ha zsugoriságot tapasztalnak, azt hiszik jónak, de ugyanez vonatkozik a pénzszórásra, a lelketlenségre, vagy épp arra, ha megállunk-e segíteni az utcán, vagy ha adakozunk, ha nem tolakszunk, ha elviseljük a nálunk gyengébbeket és egyszerűbbeket, ha nem tűrjük a hazugságot, és kiállunk a jogainkért, miközben a kötelességünket se hanyagoljuk el.
Abban a családban, ahol tesznek a környezet tisztaságáért, abban a gyerek is fog, ahogy az olvasás is jó példa, még akkor is, ha egy ideig nem feltűnő. Még az is lehet, hogy a gyerek olvas, csak épp nem azt és úgy, ahogy mi, szülők, nagyszülők elvárnánk. Már a kütyüzést meg se említem, mert annak hatásai alól nehezen lehet kivonni magunkat, és bár sokan a kamaszkorig igyekeznek korlátozni, de utána már semmilyen módon nem. Itt változik meg minden, mert a fejletlen serdülői lélek sokkal inkább formálható és befolyásolható, mint hinnénk. Nem látja, nem akarja látni a következményeket, és ha nem vagyunk mellette jó szóval, erős ráhatással, akkor később hiába jajgatunk, hiszen mi engedtük el a kezét.
Hogy lesz-e, aki később ránk nyitja az ajtót, hogy gyerekeink akarnak-e majd idővel látni bennünket, és nemcsak karácsonykor esnek be, mert kötelező, az rajtunk múlik leginkább. Hiába mondogatjuk majd, hogy mi aztán megadtunk nekik mindent, egyetlen egy nagy ajándékra se fognak emlékezni, ahogy mi is inkább arra vágyakozunk, amit nem kaptunk meg, arra viszont igen. ha együtt készültünk az ünnepekre, ha sütöttünk, kirándultunk és minőségi időt töltöttünk együtt.
A minőségi alatt azt értem, amikor odafigyeltünk a gyerekeinkre és nem együtt telefonoztunk a meleg szobában a kanapén, miközben szólt a tévé, mi pedig rájuk se hederítettünk. Ne vegyük félvállról mindezt.
Sajnos a nevelés és a közös idő eredménye nem azonnal érik be, ezért nem vesszük észre. Úgy gondoljuk, kevésbé van értéke, mint egy tárgynak, hiszen látjuk a pillanatnyi örömöt, amely azonnal tovaszáll, mert olyan nincs, hogy elég valamiből.
Jussanak csak eszünkbe a gazdagok, akik öt ház után tízet akarnak, majd harminc kocsit a garázsba, repülőt, szigetet és várat a hegytetőre, egyszóval mindent, amit csak el lehet érni, de legfőképp hatalmat, mert az is részegítő. Pontosan így van ez az ajándékokkal is, meg a naponta kapott apróságokkal. Egy idő után értéküket vesztik, és csak repülnek a többi közé, mi pedig nem fogjuk fel, miért hálátlanok és követelőzők a gyerekeink. Azért, mert mi megtanítjuk nekik, hogy a hála nem kifizetődő.
Mi leszel, ha nagy leszel? Legyél jó és becsületes ember. Olyan, akit tisztelnek, és akire felnéznek, de nem azért, mert jól tud hazudni, lopni vagy kijátszani másokat. Legyél te az ember, aki ad, ha valaki rászorul, és segít, ha szükség van rá, ahelyett, hogy harácsolna. Talán nehéz, és mindezeket olvasva sokan mosolyognak, de minden hatalom, minden gazdagság addig fontos, amíg van kiért megélni. Ha már csak magunkra maradunk, vagy elfogy az erőnk, mit ér a pénzünk? Mit ér, ha mindenki gyűlölködve fordul el tőlünk? Hogy ez velünk nem fordulhat elő? Ugyanezt hitték mások is.
Ember legyél az embertelenségben!
Kép forrása: Pinterest
