Kicsi volt, öreg és házsártos. Valami keverék. Volt valami bájos, de szánalmas is abban, ahogy körbeszaglászta a körúti padot, majd nekilátott, hogy elvégezze dolgát. A lány elfordult. Egy perc múlva kelletlenül bedugta a kezét egy zacskóba, majd összeszedte és kidobta a meleg kutyaszart.
– Na, gyere. Mennem kell dolgozni – morgott oda az ebnek. A liftből boldogan csaholva ugrott ki a kutya. Hamar megszokta új lakhelyét, pedig, azt mondják, az idősek már nem szeretnek költözni.
Ez lehetett az oka annak, hogy az anyját sem tudta kimozdítani otthonról. Pedig biztonságot adó lett volna maga mellett tudni itt, a nagyvárosban. Az idős nő valószínűleg nem érezte volna jól magát Pesten, de legalább neki nyugisabbak teltek volna a napjai. “Mindig az a fránya önzőség…” – tört fel belőle az önvád, mely könny formájában kért utat magának. “Ma tárgyalás, ráadásul már sminkeltem is, szóval duplán nem sírhatok, baszki!” – szólalt meg a főnöki énje – úgy tűnik, hatásosan, mert a könnyek engedelmeskedtek neki.
A zár kattant, a kutya bentről morgott egyet, a lány cipője pedig a folyosón verte az öt éve megszokott ütemet.
Nem volt jó viszonyban az anyjával. Főleg a végén – bár nem tudta, hogy az már a vége… bárcsak tudta volna, talán akkor másként alakulnak a dolgok… Nem vitatkoztak, meg semmi efféle… csak olyan lapos, lelketlen volt már köztük minden gondolatváltás. Nagyváros a falu helyett, lakás a kertes ház helyett, menő állás a helyi lehetőségek helyett, magányos élet a kisgyermekes gondok helyett – az anyja egyetlen döntésével sem értett egyet. Csak kimorgott néha valamit a belső csalódottságából.
A lányt meg csak ette a kettősség. Szeretett élni, de az egyetlen hozzátartozója nem szerette azt, ahogyan ő él. És ez az ellentét most már sosem oldódik fel. Lemaradt a búcsúról, a békekötésről. Mire értesítették telefonon, mire kiért a dugóból, és könnyes szemmel megérkezett a kórházba, az anyja már a fentiekkel pörölt.
Kicsi volt, öreg, és házsártos. Pont, mint a kutyája – még mondják is, hogy a gazda meg a kutyája sokszor egyformává válnak. A temetés után magához vette a jószágot. Bár nem szerette az állatokat, gondolta, hátha valahogyan segít majd neki megérteni az anyját, és feldolgozni élete legnehezebb időszakát…
“Meglátjuk.” – vágott egy fancsali arcot a kirakatnak, amibe rohanás közben belenézett. “Ó, a francba! Nem adtam neki vizet!” – villant be hirtelen a mulasztás, és már rohant is vissza a lépcsőházba. “Anya sem hagyta volna őt szomjazni.”
fotó: Pinterest
