Vannak szerelmek, amelyek úgy múlnak el, hogy nem is fájnak. Zorka tudta ezt. Csak egyféleképpen volt ez lehetséges: az unalom és a munka oly módon keveredett mindennapjaiban, hogy észre sem vette, már nem szereti Rolandot. Rolandot mindenki szerette, aki ismerte, mert vicces volt és kedves. Túl vicces és émelyítően kedves. A munkahelyén is rajongtak érte, mert türelmes volt és teherbíró. Anyjáék is odavoltak a srácért, mert ha hívták, biztosan ugrott. Mindig ráért kerítést festeni, felásni a kertet, és a legrosszabb az volt, hogy sose panaszkodott.
Zorka már-már úgy érezte, nem is hús-vér ember. Fel nem foghatta, hogy miért nem káromkodik a kocsiban, mint más földi halandók. Hogy tud csendben maradni, amikor elé vágnak a körforgalomban és még a szemébe is nevetnek?!
Ha szóvá tette, Roland megrántotta a vállát és azt felelte, nem éri meg kiabálni. Éri, nem éri, az ember nem azért teszi, mert annyira jó, egyszerűen ki kell adni a feszültséget. Ő már attól ideges volt, hogy férje ennyire jámbor volt. Ahogy múltak az évek, és megismerte Rolandot, már azzal szórakozott utálatos módon, hogy hogyan hozhatná ki a sodrából. De bármit is tett, a férfi mosolygott, vagy csendesen szöszölt a műhelyében. Ilyen nincs, mérgelődött az asszony. Viszont egyetlen egy dologban nem volt tökéletes. Nem született gyerekük, ami azért volt fájdalmas, mert fizikailag semmi akadálya nem volt a gyerekvállalásnak. Az orvos megcsóválta a fejét és türelemre intette őket. Öt év után azonban a türelemnek már szikrája sem maradt Zorkában.
Egyik nap azzal állt elő gyerekkori barátnője, hogy el kellene menniük egy látóhoz, hátha az megmondaná, mi az oka a kudarcnak.
Nem merte megmondani otthon, mire készül. Hogy lehetett volna bevallani férjének, hogy elmegyek valakihez, hogy hivatalosan megnevezze az okot, ami miatt, gyermektelen pár maradtak. Azt hazudta péntek délutánra, hogy összejön egy kávéra a lányokkal, és majd siet haza. Tudta, hogy Roland nem fog szólni semmit, hiszen máskor is beültek már kibeszélni a világot.
Rebeka vezetett és fél órán belül megálltak egy családi háznál, amely tipikus Kádár kocka volt. A kertet elnyelte a gaz, és a járdán repedezett az aszfalt. Nem így képzelte el a látó birodalmát, ami csak azért lehetett, mert sok filmet nézett a moziban, és titkon azt remélte, hogy egy romos várkastély legtávolabbi szobájában, a pókhálós sarokban ül egy banya, aki megmondja neki a jövőt, de a múltat is ismeri.
A házban egy fiatal nő várta. Vékony arcán nem sok érzelem ült. A füstölgő szagától émelyegni kezdett, már az előszoba is attól bűzlött. Meg kellett tisztítani a teret, mondta a nő, amikor hellyel kínálta Zorkát. Lehet, hogy a teret meg kellett tisztítani, de az ablakokat sem kellett volna kihagyni, gondolta gonoszkodva.
Rebeka nem mehetett be, mert nem tartozott rá, amit a látó mondani kívánt. A sárgás függönyökön nehezen hatolt át a fény, és a szőnyeg sem volt makulátlan. Próbált nem gondolni semmire, nem nézni jobbra-balra, hogy ne alkosson véleményt, ez azonban nem sikerült. A szegényes külsőségek közepette nehezen tudta elképzelni, hogy a látó valóban látni is fog valamit. Egyre inkább meg volt győződve arról, hogy csakis a pénzre hajt.
Leült a fotelbe, melynek kárpitja kopottas és ódivatú volt. A szobában csend uralkodott, csak a sarokban himbálózó kalitkában vergődött egy madár. Talán kanári lehetett. Nem ismerte ezeket az apró izéket. A madár olyannyira nyugtalan lett, amikor Zorka elhelyezkedett, hogy a látónak is feltűnt.
Nem szereti az idegeneket, jegyezte meg, ami különösen hangzott annak fényében, hogy gyakran találkozhatott vendégekkel, akik a jövőjüket akarták tudni. Legalábbis Rebeka szerint egymás kezébe adták a kilincset az érdeklődők.
Zorka lesimította a ruháját és várta, hogy a fiatal nő kérdezzen. Azt hitte, faggatni fogja, de nem ez történt. A beálló csend alaposan felkavarta. Valamit rosszul csinál, kérdezte magától, de válasz nem érkezett sem belülről, sem kívülről. Ha nem szólal meg öt percen belül, hazamegyek, mondta magában, és elkezdte figyelni az órát. Amikor pontosan négyet ütött, a látó elmosolyodott.
– Nyugtalan? – kérdezte.
Zorka addigra már nem nyugtalan volt, hanem a káromkodás szélén álló idegroncs. Bánta, hogy eljött, és azt is, hogy hitt a barátnőjének. Ezek a látók semmi másra nem jók, csakhogy az idiótáktól pénzt csaljanak ki, mondogatta magában.
– Az vagyok – mondta sietve. Hangjának élét alig sikerült csorbítania.
– Ne aggódjon, amikor feláll, nem fogja megbánni, hogy eljött.
Zorka elfintorodott. Micsoda beetetős szöveg, morfondírozott magában.
– Ugye van egy öccse, a férjének meg egy húga? – kérdezte a látó még mindig mosolyogva.
Bólintott.
– A maga férje középső gyerek a családban…Már volt előtte valaki, aki nem akart világra jönni, ezért a hatodik hónapban visszalépett. Halva született.
Zorka szeme kigúvadt. Miket beszél ez az asszony? Megizzadt a meleg szobában, és kezdte egyre rosszabbul érezni magát.
– Maga is ugyanígy középső, mert édesanyja elvetélt.
– Nem, ez nem igaz – jelentette ki meggyőződéssel. – Erről soha nem volt szó a családunkban.
– Ezt elhallgatták. Az ön apja durván bánt az anyjával akkoriban.
Zorka megrázkódott. Apja, aki sose kiabált senkivel, durva lett volna? Ugyan miket mond ez az idegen? Nem akart udvariatlan lenni, de a feszültség a tarkója mentén kúszott már a haja tövéig.
– Apám jó ember volt. Sose bántott senkit. Öt éve halt meg, de én még egy hangos szót sem hallottam tőle. Szerintem, ön téved.
– Nem tévedek…Miatta és a férje anyja miatt nem érkezik meg a várva várt gyerekük. Maga pontosan úgy bánik a férjével, ahogy az apja az anyjával. Ez nem tudatos, de lépten-nyomon kötekedik vele, megalázza. Az a férfi fél, hogy önhöz hasonló lenne a gyerekük, pedig valaha szerette magát.
Zorka megnémult. Valaha, mondta önmagának. Mi az, hogy valaha? Hiszen nemrég óta voltak házasok, és tulajdonképpen rossz sem volt a kapcsolatuk. Inkább olyan semmilyen.
– A férjem szeret engem…Én is szeretem őt – hazudta rekedten.
A látó mélyen a szemébe nézett és hallgatott. Aztán kitekintett az ablakon. A kanári ide-oda ugrált a kalitkában. Nyugtalansága az elmúlt percekben felerősödött.
– Hazudnak önmaguknak. Mindketten gyávák, ezért nem merik megkérdezni a szüleiket, mi is történt igazán…Ha kiderítik a múltat, ha felvállalják a családi tragédiákat, még lehetnek boldogok. Addig azonban csak távolodnak.
Zorka szeméből kibuggyant egy könnycsepp. Finoman letörölte, és várt. A látó lesepert egy szöszt a nadrágjáról.
– A lelkük tiltakozik a baba ellen. Maga és a férje félnek. Mindketten bezárkóznak önmaguk titkos fájdalmába, és azt hiszik, az orvosok majd segíthetnek. Nem, ezen csak az őszinte beszélgetés segít. Fel kell tárniuk a régi sérelmeket, amelyek először pokoli fájdalommal járnak majd, később azonban feloldozást adnak. Megértett engem?
– Nem egészen…Nem hiszem, amit mond…
Az enyhén zsíros karfájú fotelben kuporgó nő felsóhajtott.
– Nem maga az első…Én csak elmondom, amit éreztem magával kapcsolatban. Tisztában vagyok vele, hogy ijesztő, de az életben sok minden az, főleg a hazugság. Mégis minden nap megtesszük.
Zorka nem bírta tovább. Felpattant. Szíve hevesen vert és úgy érezte, ez a nő úgy hazudik, mint a vízfolyás. Nem láthat bele a lelkébe, a múltba meg pláne.
– Köszönöm, nekem ennyi elég volt. Mennyivel tartozom? – kérdezte tompán, miközben égették szemét a könnyek.
A látó legyintett.
– Amennyit magának megér…Ha majd visszajön, biztosan megérti, miért volt fontos eljönnie hozzám…
Zorka előhalászott egy tízezrest, és az asztalra dobta. Megfordult és köszönés nélkül kirohant. A kanári élesen csipogni kezdett.
Rebeka megrettent, amikor meglátta barátnője tekintetét.
– Ennyire borzalmas volt? – kérdezte idegesen, tudva, hogy ő a baj közvetett okozója, hiszen ő találta ki, hogy jöjjenek el. Mély lelkifurdalást érzett, mert szerette Zorkát, és egy pillanatig sem gondolta, hogy ilyen zaklatottan látja viszont. Azt remélte, nevetnek egy jót, és hazafelé menet megesznek egy sütit.
– Ez a nő egy hazug kígyó! – sziszegte oda. – Húzzunk el innen, amíg vissza nem megyek ordítani!
Azzal dühös pillantást vetett a rongyszőnyegre, amin kis híján elcsúszott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
