– Apádnak… – ismételte, nem kérdezte. – Ki mert ilyet mondani?
– Anya, válaszolj! Mondd meg végre az igazat ahelyett, hogy engem faggatsz.
Az asszony lehajolt és elkezdte szedegetni a pohárdarabkákat.
Zorka tudta, hogy azért, hogy ne kelljen ránéznie. Az egész jelenet átlátszó és dühítő volt.
Apja egy szörnyeteg lett volna? Az a jámbor ember, akinek hangos szava nem volt a házban? Még a véleményét sem mondhatta el rendesen, mert a felesége egy tekintettel belefojtotta a szót.
– Jól van. Ideje elmondanom mindent. De ne hidd, hogy jobban fogod érezni magad utána. Az ilyesmik mélyen ülnek, nem adnak megnyugvást.
A nő hallgatott. Érezte, hogy azok a pillanatok gyökeres változást hoznak az életébe.
– Igen, terhes voltam. Nem számítottunk rá, mert nem akartunk még gyereket. Se pénzünk nem volt, se terveink. A házban még nem volt víz, a kútról hoztuk be, és a gázra is vártunk már egy ideje. Apád azonban mintha nem törődött volna semmivel…Kezdett megváltozni, mert régebben nem ivott, akkor meg eljárt kártyázni és azokon az estéken mindig sárga földig itta magát. Amikor rákérdeztem, azt felelte, jólesik neki.
– Azt hittem, szépen éltetek…– mondta Zorka mintegy önmagának, hogy valamiképpen megnyugtassa háborgó lelkét.
– Voltak jobb és rosszabb időszakok, ahogy mindenkinél. Szóval, egyik este, amikor elveszítette fél fizetését a kártyán, pokoli mérgesen esett haza. Alig állt a lábán, de én még fenn voltam, mert nem bírtam aludni, annyira fájt a fejem. Belépett az ajtón, és csak annyit kérdeztem tőle, maradt még pénzünk, mire eldurrant az agya.
Zorka anyja ekkor nézett fel először. Egyenesen lánya szemébe, miközben markában fogta a szilánkokat. Észre sem vette, hogy szorítja őket. Zorka elsápadt, de nem szólt semmit.
– Akkor nekem rontott és megütött. Megtántorodtam és nekiestem az asztalnak. Az asztal elcsúszott, én a földre zuhantam. Azonnal éreztem, hogy vérezni kezdek. A fejemből is folyt a vér, meg alul is. Apád megijedt és észre tért. Megpróbált felemelni, de nem bírt. Átment a szomszédba, mert nekünk nem volt telefonunk és hívta a mentőt. Mire kiértek, elvetéltem.
– Szentséges szűzanyám! – jajdult fel Zorka. – Apa…
– Igen…Attól a naptól kezdve, egy kortyot sem ivott. Én már ezerszer megbocsátottam neki, de ő önmagának nem.
– Ezért volt mindig csendes? Pedig te aztán gyötörted eleget.
Az asszony tekintete elfelhősödött.
– Lehet, hogy mégse sikerült teljes egészében megbocsájtanom…Hidd el, igyekeztem én, de akkor eszembe jutott, hogy meghalt egy szép fiúcska, akit szerethettem volna. Szörnyű volt erre gondolnom nap, mint nap.
– Anya, miért hallgattál róla? Miért nem mondtad nekem soha, hogy vigyázzak, nehogy hasonlóképpen járjak?
– Ha egy szemernyi kétségem is lett volna Roland felől, megmondtam volna. De ő jó ember, csak te szigorú vagy vele. Beleszólni az életedbe meg nem akartam soha.
A nő szemét elöntötték a könnyek. Sokáig hallgattak. Az üvegszilánkok belefúródtak Zorka anyjának tenyerébe, de kevésbé fájtak, mint az emlékek. A vér vékony patakként cseppent a kőre, mire mindketten felocsúdtak a látványától
– Gyere, mossuk meg a kezed! – állt fel a nő. – Kitisztítom a sebed és bekötöm. – Nem lehetett tudni, hogy a valódi sebre gondol-e vagy a lelkiekre. Anyja engedelmesen felállt, és hagyta, hogy a mosogató felett a hideg víz elaltassa lelkének régen szunnyadó démonát. Megkönnyebbült, hogy elmondta titkát. Soha egy pillanatig sem akarta tagadni, inkább nem gondolt rá. Nem sejtette, hogy lesz majd egy olyan pillanat, amikor valaki számon kérheti és kihantolja eltemetett fájdalmat. Nem múlt el egyetlen nap, hogy ne gondolt volna az elvesztett magzatra, és az ütésre is, ami akkor érte. Azt a durvaságot nem lehetett kitörölni az emlékezetéből. Ugyanott történt, ahol a mostani feloldozás is, csak akkor a vére folyt a fúgák közé, nem a sör.
– Voltam egy látónál… – mondta Zorka hosszú csend után. – Ő mondta el nekem, miért nincs gyerekem.
– Miattam? – hőkölt vissza az anyja.
– Nem. Nem miattad. Csak valami miatt, ami befolyásolhatta a testem, de nem tudatosan. Hidd el, én sem értem pontosan, de biztos, hogy köze van ahhoz, hogy nem maradok terhes.
– Kislányom, ahhoz meg pláne köze van, hogy szereted-e a férjed.
Ez a mondat hatalmas döfés volt Zorka szívébe.
– Szeretem – közölte sietve.
– Biztos vagy benne?
– Már semmiben sem vagyok biztos. – Elzárta a csapot, és anyja síró arcát látva, belőle is kibukott a zokogás.
– Anya, lehet, hogy bennem nincs szeretet Roland felé? Lehet, hogy én okoztam a gondolataimmal, hogy nem lett gyerekünk?
– Én erre nem tudom a választ. Honnan tudnám? Viszont ideje átgondolnod az életed. Menj most szépen haza!
– Nem beszélgetünk tovább?
– Nem, ma már eleget beszéltünk a titkainkról…
Azzal megölelte Zorkát és az ajtóra mutatott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
