Lebegtem. Mint minden alkalommal amikor Őt figyeltem.
A mai nap különleges, ezt valahogyan Ő is érezte. Rajta van a vörös tűsarkú amiben először láttam. Már három hete figyelem a kirakat üvegén keresztül, de egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal. Gyönyörű zöld szemei megigéztek.
Eleinte az utca túloldaláról tartottam szemmel az ékszerboltot ahol dolgozott. Az ódon
betonkerítésen virító moha jó társaságnak tűnt a megfigyeléshez, és jó hallgatóságnak az
ömlengéshez, amikor a hosszú barna hajról, vagy a csábító combokról áradoztam.
Talán nem tudtam volna ilyen sokáig feltűnés nélkül figyelni, de nagy szerencse ért. Az
ékszerbolttal szembeni bisztró, a tartós jó idő hatására megnyitotta az utcán lévő pár asztalból álló kerthelyiségét. Ezután törzsvendég lettem a kicsi kovácsoltvas asztalok mellett. Feltűnés nélkül ülhetek a kávém, vagy egy melegszendvics mellett órákig. Látszólag a tabletem nyomkodásával töltöm az időt, de igazából Őt figyelem. Kíváncsi vagyok minden mozdulatára, minden rezdülésére.
A mosolyára, ahogyan a betérő vásárlókat fogadja, az akaratlan mozdulatra, ahogyan a szemébe lógó tincset söpri félre.
Az ékszerbolt csak délelőtt tíz órakor nyit. Én olyankor már általában a kedvenc asztalom mellett ülök. Szeretem nézni amikor megérkezik. Óvatos járását, ahogyan a tűsarkú cipőben egyensúlyozik a térköves járdán. A kecses mozdulatot, amivel a kulcsot keresi a táskájában. Egyik reggel egy nagy csokor tulipánnal érkezett, és mivel tele volt a keze nem tudta kinyitni az ajtót. Nagy volt a kísértés, hogy átszaladjak a keskeny úton és segítsek neki. De nem tehettem. Ha valamit, azt biztosan megtanultam eddigi életem során, hogy az elhamarkodott, meggondolatlan tettek beláthatatlan következményekkel járnak. Nem bántam meg, hogy nem segítettem, mert így elejtette a nagy nehezen kihalászott kulcsot, le kellett hajolnia érte. Az a látvány örökre az agyamba égett.
Nincs senkije, ezt biztosan tudom. A három hét alatt az üzlet tulajdonosán kívül, nem láttam férfit a társaságában. Eleinte magam sem akartam hinni ebben, egy ilyen gyönyörű, kedves lánynak ne lenne pasija? Ám egy szombati napon, én persze akkor is a bisztró asztala mellett ültem, zárásra egy másik lány érkezett a bolt elé. Őt várta, együtt átsétáltak az úton és pontosan a mellettem lévő asztalhoz ültek le. Majdnem elfelejtettem levegőt venni. Éreztem az illatát, friss virágillat, hallottam a hangját. Sokáig beszélgettek, nevetgéltek mellettem. Panaszkodtak a férfiakra, egyértelmű lett, hogy mindketten szinglik. Titokban a telefonommal fel is vettem e nevetését. Tudom, tudom ez már szinte beteges. Éreztem, hogy lépnem kell.
Egy csütörtöki napot választottam ki. Az üzlet tulajdonosa, egy idősödő pocakos férfi, ritkás ősz hajjal, minden csütörtökön zárás előtt fél órával távozik. Olyankor egyedül marad a boltban, és egyedül is zárja be. Kedvenceim lettek ezek a csütörtök délutánok, nézem ahogyan zárás után apró mozdulatokkal szedi be a kirakatból az értékesebb ékszereket. Hogy bent mit csinál, azt persze nem tudom, de úgy képzelem egy vaskos ajtajú biztonsági széfbe pakolja be őket.
Természetesen megnéztem már közelebbről is a kirakatot, láttam, hogy új és antik ékszereket is árulnak. Láttam, ahogy néha a férfi vásárlók megkérik, hogy vegye fel a választott ékszert, bemutatni, milyen amikor viseli valaki. Biztos vagyok benne, hogy csak a szemüket akarják legeltetni kendőzetlenül a nyakán, a csuklóján, az ujjain. Egyébként sem áll másik nőn úgy egy ékszer mint rajta. Egyszerűen Ő egyedi és utánozhatatlan.
Ma van az a csütörtök amikor meg kell tennem azt, amire három hete készülök. Nem húzhatom tovább az időt, ma lépnem kell. A fejemben már ezerszer eljátszottam, mit fogok tenni, mit fogok mondani, de a gyomrom mégis görcsben van. Talán ma a megszokott kávé helyett valami erősebbet kellene inni.
Zárás előtt két órával leülök a szokásos asztalom mellé. Rendelek egy kávét és most először egy brandy-t is. De mégsem iszom meg, a mellettem lévő művirág tövére öntöm. Tiszta fejre van szükségem. A mai nap megváltoztathatja az életem. Nézem Őt ahogyan az üzlet ajtajáig kísér egy idősödő házaspárt. A pár kilép Ő mosolyogva feléjük int, majd becsukja az ajtót. Pár perc múlva az üzlet tulajdonosa is távozik. Egyedül marad. Itt az idő. Most fel kell állnom, át kell mennem az úton és beszélnem kell Vele. Tudom, hogy nincs más választásom és tudom, hogy képes vagyok rá.
Ebben a pillanatban teljesen biztos vagyok benne hogy ez az én végzetem.
Belépek az üzletbe, Ő mosolyogva néz rám. Közelebb lépek, csak az arcát figyelem, a gyönyörű zöld szemeit, ahogyan megjelenik bennük a félelem amikor megérzi a pisztoly csövét a bordái között. A nyitott táskát az asztalra teszem, szememmel intek a tároló felé. Megvárom amíg felfogja mi történik, és remegő kézzel elkezdi az antik ékszereket a táskába pakolni. A következő tároló felé nyúl, de én intek, hogy nem kell. Szó nélkül távozom az üzletből. Pár utcával arrébb kiveszem a nagyanyám brossát, a többi ékszert a táskával együtt a kukába dobom. Megnyugodtam, megtettem. Bár nem tudtam beszélni Vele, de az ékszert, amit apám húsz éve játszott el kártyán visszaszereztem. Nem volt más választásom. Ez az én örökségem.
