Rozi tényleg ijedt volt, de még inkább tanácstalan. Mi a fene akar ez lenni? Mennyire kell komolyan vennie az egészet? És ha eltalálták volna alvás közben? Meg is halhatott volna. Ennek gondolatára még idegesebb lett. Mégis szót fogadott, és lehuppant egy támla nélküli székre, ami ott árválkodott a fal mellett, és várta a régi tulajdonost, akire, ha akarta, ha nem, haragudott.
Ivo kissé hajlott vállal bandukolt a macskaköves utcán, és nem értette a helyzetet. Azok, akik a külföldi bevándorlás ellen voltak, már egy ideje lehiggadtak. Elfogadták, hogy nem akar a fél világ az ő hazájába költözni. Európa színes, vibráló és ahhoz, hogy Dubrovnik is az legyen, be kell engednie olyanokat, akik még élénkebbre festik. Rozina végtelenül szimpatikus volt neki, és ha nem lett volna megrögzött ellensége a házasságnak, talán még udvarolt is volna neki. Elvégre nem kell még őt se temetni. Az azonban meglepte, hogy milyen sok rajongója akadt az asszonynak rövid időn belül. Nem is a szépsége, inkább a kisugárzása miatt. Sütött belőle az életszeretet, és úgy tűnt, annyi mindenen keresztülment már, hogy egyhamar nem csügged. Az ijedtség, amit érzett, természetes, ki nem rémült volna meg a helyében. Két saroknyira volt egy pékség, ahová bekanyarodott, és kivárta, mire ketten nagy nehezen eldöntik, mit szeretnének. A pult mögött álló lányt is jól ismerte, mert nem is olyan régen az unokaöccse még neki csapta a szelet.
– Jó reggelt, Marija! – mondta neki. – Friss-e a burek ma reggel?
– Jaj, Ivo! Megint kezdi? – kacagott a lány. – Kicsit korán van még ahhoz, hogy veszekedjünk, nem?
– Ahhoz sosincs elég korán! De nem válaszolt!
A fehérkötényes, fekete hajú csinos lány tréfásan megfenyegette.
– Adjak magának egy tegnapit? Ha nem lesz kedves, bíz’isten, azt fogok csomagolni!
– Meg ne próbálja! Másnak viszem, a végén még rossz hírét kelti a városnak, pedig magánál van a legjobb burek egész Dubrovnikban!
A Marijának nevezett lány elmosolyodott. Ismerte Ivot, tudta, hogy szeret hízelegni, de néha elég karcos a humora.
– Szóval milyen legyen? Mit szeret az új tulaj? Túrósat vagy húsosat?
A férfi szemöldöke felszaladt a homlokára.
– Honnan az ördögből tudta, kinek viszem? Mindig tudtam, hogy maga boszorkány, de hogy ennyire?
– Tudja, errefelé kevés titok van. Amellett láttam, hogy valaki ki-be járkál a házánál. Sejtettem, hogy neki akar kedveskedni! Nősüljön csak meg, ideje lenne!
– Nem hinném! – hangzott a felelet. – Ma reggel nem látott valakit arrafelé menni? Valakit, aki gyanús lehet, mert rosszban sántikál?
Marija erre úgy nevetett, hogy a könnyei is potyogni kezdtek. Benyúlt az üvegpultba, és kivett két burekot, és külön csomagolta őket. Bőven tett melléjük szalvétát is, mert a zsíros tészta igencsak átütött a zacskókon.
– Ugye tudja, hogy itt rengeteg az idegen? Hogy vennék én észre innen bármit is? Csak hazafelé figyeltem fel a maga házára, odáig nem látnak el a boszorkányok se!
– Hát ennek nem örülök! Írja a többihez, jövök pár nap múlva és rendezem! – Azzal az öreg felkapta a két barna papírzacskót. Még meleg volt a reggelinek való, aminek nagyon örült.
Eközben Rozi azzal volt elfoglalva, hogy a Go home feliratot vizsgálta. Tudta, hogy a h és a g is ismerős neki valahonnan, de nem jutott eszébe honnan. Különben se ismerte sok ember kézírását, talán csak a lányaiét. Úristen, a lányok…Igen, ilyen Réka írása is. Pontosan így formálja a betűket. Hosszan forgatta és már biztos volt benne, hogy csak ő lehetett, aki felrótta neki a rövid szöveget. Aztán elhessegette. Meg vagy te bolondulva, hurrogta le magát. Réka Pesten van, és ha még itt is lenne valamiféle varázslat útján, biztosan nem ezt a módszer választaná, hogy eltántorítsa őt. Amikorra ezt végiggondolta, megcsörrent a telefonja. A szám nem volt ismerős, ezért óvatosan vette fel.
– Ne haragudj, hogy ilyen korán, de kérdezni akarok valamit! – szólt bele Zorán, akinek kellemes hangja egy pillanatra fellibbentette Rozi álarcának közönyét. Vele óvatosnak kell lennie, ezt súgta az ösztöne, pedig nagyon tetszett neki. Jobban is, mint a másik.
– Semmi gond, már fent vagyok egy ideje! Volt, aki felébresztett! – hadarta gyorsan.
– Ejha! – nevetett a srác. – És még én hittem, hogy felkeltelek. No, sebaj! Szívesen elvinnélek vitorlázni a közeli szigetek körül. Mit szólsz hozzá?
– Örömmel! – kiáltott fel. – Ja, nem lehet, üvegest kell keresnem…
– Viccelsz? Ugyan minek? Tudtommal Ivo rendbe hozatta a házat.
– Igen, de azóta történt valami! – Azzal gyorsan elhadarta neki, mi is zajlott hajnalok hajnalán, mire hüledezés volt a válasz.
– Nem, én ezt nem hiszem el. Biztosan nem akarna senki bántani. Valaki szórakozik csak. A nagy ijedtségre azonban jó lenne egy kis hajózás, nem? Üvegest meg találunk holnap, nem gondolod? Kérlek! Annyira kellemes szél van, és érzem, hogy te is szívesen otthagynád az egészet most.
– Zorán, te aztán nem kímélsz! Várj egy keveset, még jön a nagybátyád, eszünk, és utána hívlak. Jó?
– A vén kujon mi a csudát keres megint ott? Mint aki nem meri otthagyni a házát!
– Dehogynem, én hívtam, hogy segítsen! Most leteszem, mert mindjárt ideér, és nem akarom, hogy hallja, hogy beszélsz róla!
– Tudja azt ő! – hangzott a kíméletlen felelet.
Ivo belépett az ajtón, és az járt a fejében, hogy hány meg hány nőt hozott már ide. Jó, nem tucatjával, de azért megfordul pár a falak között. Mind csinos és kedves volt, ahogy a mostani tulajdonos is. Nem tehetett róla, nem tudott a nőkre máshogy nézni, mint örömforrásra. A nők tele vannak élettel és szerelemmel. Neki pedig erre a kettőre volt szüksége.
– Jöjjön! Itt a reggeli! Ízleni fog!
– És a kávé?
– U, jebi ga! – hördült fel a férfi. Rozi biztos volt benne, hogy ez a két szó ugyanaz, amit magyarul is használnak az emberek, ha bosszankodnak. Az a b betűs… Igaza volt. Elnevette magát, és nekiállt olyan gyenge löttyöt készíteni, amelyet Ivo nem is olyan régen előszeretettel becsmérelt.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
