Walter Schmidt épp akkor érkezett meg Rozi házához, amikor már a bútorkészítő menni akart. Látta, hogy tanácstalanul téblábol és hiába hívogatja a megrendelőt, ahogy a lánya is. Mivel vérbeli üzletember volt, bár aggódott, tudta, hogy elsősorban a problémát kell orvosolnia, ami nemcsak annyit jelentett, hogy a kisteherautó akadályozta a forgalmat, hanem magát a tényt, hogy ha most elmegy, lehet, hogy később sokkal bonyolultabb lesz egyeztetnie Rozival. Amit meg kell csinálni azonnal, azt meg kell, ezt tanították neki otthon. Bár nem akart beleavatkozni más életébe, most megtette. Határozott léptekkel elindult Jane felé, és mielőtt az átgondolta volna a dolgot, már intett is a kocsiban ülő srácnak, hogy kezdjenek lepakolni. Jane elismeréssel nézte a jóképű idegent, és az járt a fejében, vajon ő miért nem fut össze hasonlóval. Walter tudta, hogy Rozinak van egy pótkulcsa, egyszer viccesen elmesélte, hogy a bejárat melletti ócska cserép alatt őrzi, amelyből valami zöld gaz folydogál kifelé, és nem gyanús senkinek. Azzal indokolta, hogy ismeri magát, képes elhagyni bármit. Így amikor félretolta a méretes amforát, azonnal megtalálta a rozsdás kulcsot. Kinyitotta a bejáratot, és segített is a pakolásban. Amikor ki akarta fizetni a számlát, Jane nem engedte. Mosolyogva közölte, hogy neki ez nagy segítség volt, és bízik benne, hogy nemsokára eléri a megrendelőt.
Eszter kissé elveszetten bámulta a jelenetet, és saját férjét képzelte el hasonló helyzetben. Bár ő se volt egy pipogya alak, de lustasága gyakran kerekedett felül. Erre itt van ez az idegen és úgy tesz, mintha a ház az övé lenne, és elintéz mindent. Nem tudta eldönteni, tetszik-e ez neki, vagy bosszantja. Ő még arról se tudott, hogy anyjának van pótkulcsa. Vajon mi az ördög történhetett vele? Nem merült le a telefonja, ismerte. Mindig gondosan ügyelt rá, hogy elérhető legyen.
– Na, jöjjön, lássunk neki a dolgoknak! – szólt oda neki váratlanul Walter. – Ne álldogáljon már, csak emeljük meg és tegyük a fal mellé a polcokat, hogy legyen helyünk.
– Rendben! Bár nem vagyok biztos benne, hogy anya díjazni fogja. Nem szereti, ha valaki keresztezi a terveit!
Meg se fordult a fejében, hogy talán nem kellene emelgetnie, mert Walter annyira céltudatosan irányította, hogy percek múlva elégedetten nézték a világosbarnára pácolt szekrénykéket, lengőpolcokat és a könnyű kis asztalt, ami mögött fogadja majd a vásárlókat a jelenleg ki tudja hol lévő tulaj. Azonnal látszott, hogy a kőfalak hűvösében remekül mutatnak, és ha megérkeznek a székek, pár virág és dekoráció csodás kis hellyé varázsolja a szobát. Eszter kitárta a zsalut, és a fény úgy áradt be, hogy aranysárga nyalábja átvilágította a helyiséget.
– Szép lesz! – mondta ki, amit gondolt.
– Édesanyjának jó ízlése van! – jegyezte meg a férfi. – Mondja, máskor is el szokott tűnni?
– Nem, épp ezért aggódom! Ő nem az a fajta, akit nem lehet elérni. Még akkor is, ha netán mérges, vagy kiborult.
A férfi megcsóválta a fejét. Leporolta fehér nadrágját, mintha azon egy porszem is lett volna. Egyre biztosabban érezte, hogy baj van. Telefonja után nyúlt, és feltárcsázott pár számot. Mindannyiszor azt a választ kapta, hogy nem adhatnak neki információt.
– Nem tudom elérni az édesanyját! A kórház hallgat, talán csak idegenekkel nem akarnak beszélni! De az is lehet, hogy menten előbukkan az elveszett, csak mi gondoltuk túl az egészet. – Az utolsó mondatot azért tett hozzá, hogy ne ijessze meg a lányt. Eszter kissé sápadt volt, amit ő az aggódásnak tudott be.
– Jól van? Kér egy kis vizet? – lépett hozzá közelebb.
Ha megtartották volna, akkor neki is körülbelül ennyi idős lenne a lánya, futott át a fején. Mekkora ostobaság volt, hogy hagyta, hogy annak idején a felesége elvetesse mondvacsinált indokkal. Később meg már egyáltalán nem akart gyereket. Egész életében sajnálta a magzatot, akire az orvos azt mondta, betegen születne, jobb lenne, ha elvetetné. Lotte meg szinte örömmel tette. Fura nő volt. Betegesen rettegett a felelősségvállalástól.
– Igen, az jólesne! – Eszter arcából kifutott a vér, és akkor tudatosult benne, hogy terhes, csak nem foglalkozik vele. Kicsit megszédült, mire a férfi elkapta a karját, és az aprócska székhez vezette.
– Baj van? – kérdezte, miközben megpróbált rájönni, merre találja a poharakat.
– Nem hinném, csak…
– Maga terhes? Miért nem mondta, hogy nem tud segíteni? Jaj, istenem! – mordult fel haragosan Walter, amikor ráérzett a még nem is nyilvánvaló tényre.
Mit gondolhatott róla ez a lány, hogy nem mert annyit mondani, hogy gyereket vár? Ennyire keményen szólt volna, vagy csak gyáva volt? Kicsit elszégyellte magát, de akkor meglátta a csap mellett az egyetlen poharat, ami a házban volt, és azonnal kiöblítette, majd megtöltötte vízzel.
– Igen! Nem akartam, hogy azt higgye, csak hagyom, hogy mindent más csináljon! Szerettem volna egy kicsit segíteni anyának, még ha ő nem is rajongana az ötletért.
Átvette a vizet, belekortyolt, és akkor feljajdult.
– Valami nagyon fáj! – suttogta.
– Ne mozduljon! Hozom a kocsit és beviszem a kórházba! Ülve tud maradni?
– Azt hiszem, igen. Görcsöl a hasam…A kicsinek nem tetszett valami.
Az utolsó mondatot a férfi már nem is hallotta. Úgy futott kifelé, mint akit üldöznek. Ha baj volt, mindig tudta, mit kell tennie, erre tanították a szülei. Először cselekedni, utána érezni. Mégis belül olyasféle rémület lett úrrá rajta, amilyen már régen. Ez a szerencsétlen lány talán az ő hibájából elvetél… Ezt Rozi sose bocsátja meg neki, de ő se magának. Hol volt az esze és a szeme, amikor rábírta, hogy emelgesse a bútorokat. De mielőtt még elmerült volna az önostorozásban, meglátta a kocsiját, és be is pattant, hogy mielőbb a kórházba vihesse a lányt. Nem lesz baj, nyugtatta magát, és egy percen belül már a szűk utcában fékezett a ház előtt, és emelte be Esztert. A lány szeméből potyogtak a könnyek, amelyről nem lehetett tudni, hogy a fájdalom vagy az ijedtség könnyei-e.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
