WRC Company legfelső emeletén Walter Schmidt, vagy akár Schmidt Walter, kinek hogy tetszik, kifelé bámult az ablakon. A májusi napfénynek nyoma se volt, bár ez azon a szombaton nem sokat számított. A nő járt az eszében, akit nemrég felkért egy olyan munkakörbe, amelyért mások fél karjukat odaadták volna, ő pedig nem repdesett. És milyen igaza volt! Mi a csudáért örült volna annak, hogy több felelőssége lesz, nem beszélve a folytonos értekezletekről, beszámolókról és negyedévi jelentésekről. Nem, nincs az az ember, akit ezek a lehetőségek boldoggá tettek volna, nemhogy egy olyan szabadlelkű asszonyt, mint Rozali, aki épp mostanában döntötte el, hogy változtat az életén.
Herr Schmidt nem volt rest, utánakérdezett. Megtudta róla, hogy három felnőtt lánya van, elvált, és azt rebesgették, férje csúnyán megcsalta…Szóval, megvolt az oka annak, ha menni akart. Az ég egybefüggően szürke volt már egy napja, és nem úgy tűnt, hogy mindez egyhamar meg fog változni. Úgy érezte, nem véletlen, mert neki is elege volt már a munkából, a tesze-tosza alkalmazottakból, a simlis ügyfelekből. Szívesen tette volna ugyanazt, mint ez a csinos nő. Vajon hány éves lehet? Bizonyára ötven körül, de nem számít. Sose szerette a csitriket, már nem volt türelme a követelőző harmincasokhoz és az öntudatos negyvenesekhez. Talán a nőkhöz úgy végképp. Két feleséget fogyasztott el, ismerte őket. Egyik sem akart mást, csak figyelmet, jólétet és természetesen bankkártyát végtelen kerettel. A vásárlás mindkettő szenvedélye volt, amit Herr Schmidt nem talált túl vonzó tulajdonságnak.
Ellenben ez a nő, ki tudja, miért, folyton az eszében járt. Pedig már napok óta nem látta, mert szabadságot vett ki, de nem részletezte miért. Nem is kellett, sose faggatta volna, joga sem volt hozzá, mégis sejtette, hogy Dalmáciában van, és az ügyeit intézi. Nem valószínű, hogy a cégnél marad, ezt megérezte. Látszott rajta, hogy fűti valami belső tűz, ami meg is fiatalítja. Ő már nagyon rég nem érzett hasonlót. Belefásult a munkába, a hétköznapokba és az eseménytelen életébe. Ahogy nézte az egyhangú égboltot, megszületett benne a döntés. Ideje összepakolnia, és egy kis sós levegőt szívnia, mondta magának. Méghozzá valami kellemes dalmát városban, ahol nagy élet van, de még nem akkora, hogy zavaró legyen…Esetleg Dubrovnikban, súgta egy kisördög, mire bólintás volt a válasz, bár elszégyellte magát, hiszen nagyobbat dobbant a szíve, mint engedélyezve lett volna egy komoly, felelősségteljes cégtulajdonosnak, akinek millió gond nyomja a vállát.
Eközben egy gyönyörű tengerparti kiskocsmában egy nő iszogatott egy igen fiatalnak látszó sráccal. Nem a fia volt, de nem is a kedvese, ami azonnal feltűnt annak, aki figyelte őket. Bár a nő kacér pillantásokat küldött az asztal túlfelére, ez annak volt betudható, hogy a második koktél csúszott le a torkán már koradélelőtt.
– Tegeződhetünk? – kérdezte Rozi és alaposan végigmérte a szőkésbarna, barnaszemű srácot, akin nem látszott, hogy született dalmát, talán azért se, mert a rokonságában akadt svéd felmenő is.
– Akartam is kérni! Köszönöm! – mosolygott Zorán, az előző napi taxis, aki maga se értette, mi tetszik neki a nőn, de aztán hosszú, vékony lábára esett a pillantása, és megértette.
Az izmos, vékony vádli mindig is a gyengéje volt. Bár nem ismerte Budapesten a WRC igazgatóját, neki is az volt a véleménye, hogy a mai nők minél érettebbek, annál édesebbek és finomabbak. A vele szemben ülő nem lehetett hat-hét évvel idősebb, mint ő, ezért esze ágában sem volt kihagyni a kínálkozó lehetőséget. Tetszett neki, bár az is benne volt a pakliban, hogy úgy gondolta, nem marad sokáig. Hiába mondott mást.
Zorán egy éve veszítette el élete szerelmét, nem volt felkészülve egy kapcsolatra, szerelemre meg pláne. Nem volt nagy nőcsábász, mondhatott bármit a nagybátyja, aki ellenben az volt, bár tagadta.
– Tényleg maradni akarsz? Azt hittem, viccelsz! – nézett Rozira.
– Dehogy! Tiszta szívemből arra vágyom, hogy itt éljek, és haljak is majd egykor.
– Hát ez elég szépen hangzott! Vannak gyerekeid?
– Igen, és ha nagyon kedves leszel, hozzád adom a legkisebbet, aki még egyetemista!
A fiú elnevette magát. Olyan kedvesen és jóízűen nevetett, hogy Rozinak kedve lett volna megsimogatni az arcát, de szerencsére a két koktél nem bátorította fel ennyire. Tényleg kellemes jelenség volt, és őszintén sajnálta, hogy nem fiatalabb valamivel. Ám a lányához éppen illett.
– Te hatalmasat tévedsz! Szerintem a lányod húsz körül lehet…Ő hozzám képest gyerek! Nem is kezdenék vele!
Most Rozi nézett nagyot. Szórakozik vele ez a pasi?
– Nem hinném, hogy a mai világban tíz év olyan sok lenne! Mellesleg huszonkettő. Vagy három? Tudja a fene! – Érezte, hogy az alkohol a fejébe szállt, de nem bánta. A sós tengeri levegő bekúszott a bőre alá is, és ahogy a szél feltámadt, rájött, hogy ezer éve nem érzett ennyire kellemes bizsergést egy férfi jelenlétében.
– Tíz év? Azt gondolod, harminckettő vagyok? Édes istenem, Rozina…Nem. Az már rég volt.
– Tavaly netán?
– Nem, nagyjából tizenhárom éve!
Most a Rozinának nevezett nőnek esett le az álla, és jobban megnézte a srácot. Tényleg nem látszott többnek harmincnál, de azért megnyugtatta a tudat, hogy csak tíz évvel idősebb nála. Nem mintha akart volna tőle valamit, bár abban perzselő napfényben, enyhén bódultan, talán nem bánta volna, ha része lett volna egy vad szeretkezésben egy hűvös szoba padlóján.
– Mutasd a személyid! – mondta neki kihívóan mosolyogva. Megcsóválta a fejét, és reménykedett abban, hogy igazat mondott. Menten fiatalabbnak érezte magát ő is, bár olykor fájó térde mégiscsak jelezte a múló időt. Ekkor meglibbent a presszó régimódi parafakarikákból kirakott függönye, és olyan ember lépett be, akiről Rozi sose tudta volna elképzelni, hogy épp ott látja viszont. Zorán a farzsebébe nyúlt és előkapta tárcáját.
– Meg fogsz lepődni! – közölte, de Rozi ekkor már egyenesen Schmidt Walter arcába bámult, aki világos lenvászon ingében és drapp nadrágjában úgy nézett ki, mint a fiatal Alain Delon. No, ez túlzás, de a pia ilyesmire képes, gondolta a nő és elmosolyodott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
