„Soha nem felejtem el azt a reggelt, amikor anyám nem akart beengedni. Szerencsére volt kulcsom, de azt ordította, be ne tegyem a lábam a lakásába. A konyhakövön feküdt, alatta vizelet, és azt hajtogatta, hogy ne haragudjak, nem akarta, hogy így lássam. Felkelni nem bírt, de a méltósága fontosabb volt, mint a vizeletben heverő teste. Sírnom kellett, ahogy neki is. Mindketten zokogtunk, de lassan arrébb tudtam húzni, majd kínkeservesen levetkőztettem. Nem tört el semmije, ez később kiderült, megmozdulni még sem bírt.
Akkor sírtam először miatta úgy, ahogy felnőttként soha. Tudtam, hogy eljött az ideje, hogy a szerepek megforduljanak…Erre azonban senki nem készíti fel az embert…” -Egy ötvenes éveiben járó nő vallomása, nevezzük Anikónak)
A legtöbb ember életében eljön az a pont, amikor valóban megfordulnak a szerepek. A szülő, aki valaha cipőt között, lázat mért, segített a leckeírásban, egyszer csak törékennyé válik. Lelassul, mozgása bizonytalanná lesz és memóriája fakulni kezd. Ő, aki egykor támasz volt, egyre gyakrabban kér segítséget.
Ilyenkor felmerül az a súlyos kérdés, hogy kötelessége-e a gyereknek, hogy gondoskodjon idős szüleiről.
Magyarországon, ahogy sok más kultúrában is, azt tanítják, hogy vissza kell adnunk, amit kapunk. Ez a valóság, de ennél, sokkal árnyaltabb a kép, hiszen van már más családunk, gyerekeink, és persze dolgozunk is. A kötelesség szó önmagában is teher, mert nemcsak gondoskodást jelent, hanem érzelmi és fizikai erőforrásokat igényel. Nem mindenki tudja és akarja ezt vállalni. Vannak, akik akaratunkon túl sem tudják megtenni.
Az öregkor lassú és fájdalmas folyamat. Alattomosan közelít, előre küldi a fáradékonyságot, az erőtlenséget, a romló memóriát és lassítja a mozgást. Ami a legrosszabb, hogy része a méltóság fokozatos elvesztése is. Sok idős ember szégyelli, hogy segítségre szorul, pedig tapasztalja, hogy már nem képes olyan dolgok elvégzésére, amelyek régen gond nélkül mentek. A szülők gondozása nemcsak szép gesztus, hanem kimerítő munka is. Megterheli az időbeosztást, hiszen a saját háztartás mellett ott lesz egy másik is.
Megterheli a szívet is, mert nem könnyű látni a szülők romlását. A párkapcsolatok egy része bizony megsínyli, hiszen feszültséget okoz, fáradtsággal jár, sok benne az éjszakázás. A gondozók közül sokan kiégnek, depresszióba esnek, mégis bűntudatot éreznek, amiért türelmetlenek és fáradtak. Ezek természetes reakciók, ezzel együtt fájnak.
A társadalmi elvárás az, hogy a gyereknek gondoskodnia kell a szüleiről, de sok esetben egyedül ez képtelenség.
Azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem minden szülő érdemli meg a gondoskodást, mert valaha bántalmazta, megalázta vagy elhanyagolta gyerekét. Ilyen esetekben nem könnyű elvárni az önfeláldozást. Az a gondoskodás a legszebb és legjobb, ami belső döntésből születik. Abból is fakadhat, hogy egyszer majd mi is rászorulunk. Szüleink ápolása mélyítheti a kapcsolatunkat velük, és igazán alkalmat nyújt arra, hogy tisztázzunk régi ellentéteket.
Mégis olykor meg kell mondani, ha nincs rá időnk, kapacitásunk vagy félünk. Ha lehetőségünk van rá, segítséget kell kérnünk profi ápolók bevonásával. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy saját magunkra is ügyelnünk kell, hogy ne legyünk elgyötörtek, kiégettek, mert akkor képtelenek leszünk jól gondoskodni szeretteinkről.
A gondoskodás nem megy parancsszóra. Nem törvény, nem kötelesség, hanem kapcsolat. Híd két generáció között. Fájdalmas, felemelő és kimerítő.
A felnőtt, aki már nem gyerek többé, akkor tud a legjobban teljesíteni, ha nem társadalmi nyomás alatt teszi, nem a bűntudat vezeti, hanem a szeretet, de azért tudja, ismeri a határait. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy vannak nehéz betegek, akik folyton panaszkodnak, elégedetlenkednek és nem egy esetben szitkozódnak. Mellettük minden eltöltött idő hatványozottabban nehéz, ezért újra meg újra meg kell fontolnunk, hogy tudunk-e segítséget igényelni máshonnan.
Az öregkor és a fiatalság sokáig nem jár kéz a kézben, mégis fel kell ismerünk, hogy mit tudunk vállalni, hogy közben önmagunkat is meg tudjuk őrizni.
A törődés nem mindig könnyű, de nagyon is valóságos, ha szüleink elindulnak azon az úton, amelyről nem vezet visszaút.
A szeretet nem kötelesség, hanem döntés, és ebben a döntésben vagyunk és leszünk igazán emberek.
Kép forrása: Pinterest
