A mi szerelmünk az első pillanattól kezdve langyos volt. Sehogy nem tudott felmelegedni, csak billegett a tűzhely peremén, miközben én azon töprengtem, melegítsem-e vagy hagyjam végleg kihűlni. Végül nem tettem semmit, és ez lett a vesztem. A férjem egyik este közölte velem, hogy ne erőlködjek, nem kíván. Én marha meg csak azért erőltettem a szexet, mert azt hittem, ez a dolgom. Gyorsan hozzátette, hogy nem akar megbántani, de mindig is utálta azokat a nőket, akiknek lóg a bőr a karukon és a nyakukon. Nekem meg mindkettőn jócskán megereszkedett. Ettől neki nem lesz erekciója, régebben se ment könnyen, de akkor legalább fiatalok voltunk. Álltam a háló közepén és azon gondolkodtam, hogy megsértődjek-e vagy örüljek.
Hatvanéves vagyok, könyörgöm, milyennek kellene lennem? Vannak ráncaim, de mit tehetnék? Örülök, hogy élek, nem vagyok beteg, és hogy felneveltünk három gyereket, akik mind a maguk lábán állnak. Unokáink nincsenek, még dolgozunk, és ha akarom, ha nem, őszül a szemöldököm. A hajam is, de azt világéletemben festettem. Szóval, én a lottyadt karú nő, vissza lettem utasítva, méghozzá olyantól, akit nem szerettem soha csak tízből hatosra. És mégis fájt. Hogy ilyenkor kell-e bizonygatni, nem tudom, de azt igen, hogy értelme nem lett volna.
– Váljunk el? – kérdeztem tétován, de legyintett.
– Ugyan minek? Csak a macera jár vele. Mi lenne, ha inkább nyitott házasságban élnénk?
Nem akartam hinni a fülemnek, hiszen a drága férjem is hatvan volt, nem ropogós húsú negyvenes, aki még tele van energiával.
– Nyitott házasságban? Miért, eddig zártban éltél? – fordultam felé gonosz tekintettel. Nem, nem felejtettem el a karomat és a nyakamat, csak azért, mert ő pontot tett annak a beszélgetésnek a végére.
– Talán…
– Elmész te a fenébe – nyögtem fel és kimentem a nappaliba tévézni.
Két hónapig nem történt semmi. Éltünk, voltunk és többé már nem kellett azzal foglalkoznom, hogy jó feleség vagyok-e vagy sem. Ugyanis az voltam. Olyan, aki vak és süket, de nem szándékosan. Egyszerűen átnéztem a férjemen, aki ez idő alatt nyitogatta a kaput, ahogy ő mondta volna. Az egyik nyitás alatt besurrant egy negyvenes nőcske. Gizda, sápadt, mégis nagy mellű. Péntek délután ott találtam őket a kanapén. Szolidan, beszélgetve és még mosolyogtak is, amikor beléptem az ajtón.
– Ő itt Lídia – mondta a férjem, és a szeme megtelt fénnyel. Esküszöm, tíz évvel fiatalabbnak tűnt.
– És? – néztem rájuk kérdőn.
– Velünk fog lakni.
Egy halk sikoly hagyta el a szám, majd gúnyosan felnevettem.
– Miért? Talán hajléktalan?
– Nem, épp azt mondom, hogy itt fog lakni, szóval nem hajléktalan.
– Itt? Melyik szobára gondolsz? A nappalira, vagy a két nyolc négyzetméteres gyerekszobára? Esetleg a kamrára?
– A hálóra. Ne feledd, megbeszéltük, hogy nyitott házasságban élünk, tehát jogom van bárkit ideköltöztetni, ha vele akarok lenni, nem gondolod?
Álltam bambán és pocakos, semmitmondó férjemről a nőre néztem, aki a kezét szorongatta.
– És meddig tervezitek ezt a közös életet? – néztem Lídiára, de még mindig nem hittem el, hogy képes beköltözni egy házasságba, főleg egy olyan férfival, aki azért nem a szépségéről és az eszéről híres. Vagy csak én vakultam meg így a hatodik X tájékán?
– Ameddig jólesik! – hangzott a nő szájából, ami azért is volt különös, mert nem így nézett ki, mint aki rá van szorulva a férjem vendégszeretetére. Legalábbis műkörömre, szempillára, és mellműtétre biztosan telt neki.
– Remek! – mondtam, és ledobtam a szatyrot a szoba közepére. A krumplik szétgurultak, a savanyúsággal teli üveg pedig úgy placcsant a kövön, hogy tudni lehetett, vége.
Így kezdődött a közös életünk. Nem mondom, hogy sokat találkoztunk, mert én folyton dolgoztam, egy azonban bizonyossá vált: én többet nem mosogattam, nem takarítottam és nem is főztem. Mindez a beköltözőre várt, aki nem erre számíthatott, mert hallottam egyszer-kétszer panaszkodni. Férjem nyugtatta, majd megcsinált mindent, amit csak kell. Tiszta lett a fürdő, ragyogott a csempe, még a szőnyegbe ivódott foltot is kiszedte, pedig hónapokig kérleltem miatta. Nekem maradt a nyolc négyzetméterek egyike, a sport és a sok jó program a barátnőimmel. Kezdtem belejönni ebbe a nyitott házasságba, egészen addig, amíg egyszer úgy értem haza, hogy férjem hullafáradtan horkol a kanapén, és a nő sehol.
Kisvártatva kiderült, hogy végleg elment, mert nem tetszett neki a felállás. Nem az, hanem a hármasban kialakított élet, amelyben ő a takarítónő lett. No meg a szakács. Azt hittem, halálra nevetem majd magam rajtuk, mert abszolút viccesnek láttam a helyzetet, de végül rájöttem, hogy bár ők ketten azok voltak, én sem voltam más. Gyáva és ostoba, csak azzal hitegettem magam, hogy elegánsan oldom meg az ügyet. Tévedtem.
Néztem a férjem, aki nem volt már életem társa, és megcsóváltam a fejem. Másnap beadtam a válókeresetet, és soha többé nem engedtem, hogy valaki a nyitott házasság előnyeit ecsetelje előttem. Ha megtette volna, menten elhánytam volna magam.
Fotó: Grecia Carbajal: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/kezen-fogva-tarto-par-kozeli-kepe-a-szabadban-34436646/
