Minden ember vágyik az elismerésre, ezzel persze semmi újat nem mondtam. De a nők talán jobban. Olyan fokú megfelelési kényszer van bennünk, ami a lelkünket fénysebességgel juttatná a pokolra egy jó szóért, dicséretért, ha szükségünk lenne rá. Hogy miért nem kötünk minden egyes nap alkut az ördöggel a cél elérése érdekében? Talán csak azért, mert az ördög annyira elfoglalt, hogy nincs ideje túl gyakran figyelni ránk. Más oka nincs. Képesek vagyunk a bókért, talmi elismerésekért szerelmet, barátságot adni, jókedvet színlelni, eljátszani, hogy jók vagyunk, kedvesek vagy épp lelkesek.
Vajon mindenki bókja egyformán számít? Ha a férjünk azt mondja, ma nagyon csinos vagy, elolvadunk? Talán akkor, ha még friss a házasság, vagy ha ritkán szokta mondani, ami egy házasságban unalomig ismert tény, mert a legtöbb férj valahogy nem tud dicsérni. Valamiféle kurzust kellene nekik tartani erről. De valljuk be, egy tízes skálán így sem biztos, hogy az ő szavuk érne maximumot.
Ha az építőmunkások lekiabálnának a tetőről, hogy anyukám, de jó lábad van, érne annyit, mint a párunk szava? Valószínűleg nem, de mosolyt csalna az arcunkra, amit enyhe bosszankodás mögé rejtenénk.
A barátnőnk szava fontos lenne? Talán, bár a nő mindig kételkedik egy másik nő szavában, mert a tűzbe tenném a kezem érte – barátságok mélyén is lappanghat féltékenység, irigység.
Kollégák? Ha nő az illető, akkor a fentiek vonatkoznak rá, ha idősebb, akkor pláne, ha meg fiatalabb, akkor azt hízelgésnek vesszük. Ha férfi a kolléga, akkor azért már jobb a helyzet. Ha idősebb, akkor rálegyintünk, bár nyugtázzuk a tényt. Ha fiatalabb, akkor jobban behúzzuk a hasunkat és azonnal megfogadjuk, hogy a héten biztosan elkezdünk futni, edzőterembe járni, történjen bármi is.
Minden nap, minden helyzetben szerepelünk. Hol anyák vagyunk, hol barátnők, hol háziasszonyok, hol feleségek vagy szeretők, de nagyon ritkán vagyunk csak önmagunk. Önmagunknak lenni nehéz, fárasztó és kíméletlen az az őszinteség, amivel szembe kellene néznünk.
Egész életünkben arra tanítottak bennünket, és itt a nőkre gondolok, hogy feleljünk meg minden helyzetben. Találjuk ki magunkat. Soha ne legyünk annyi évesek, amennyik vagyunk. Azaz lehetünk, de nem nézhetünk ki annyinak.
Senki nem vágyik már boldog öregkorra, fiatalok szeretnénk maradni feszes bőrrel, karcsú testtel, mert ez a séma, ezt kell követnünk. Ha öreg vagy, nem vagy jó semmire. Ezt sugallja a társadalmunk, a média nap, mint nap. Ideig-óráig segít a smink, a ruha, egy színes kendő, feltűnő ékszer. Lehet takargatni a testünket, igyekezhetünk bárhogyan, de a kezünk, a nyakunk mindig is árulkodni fog arról, hogy nem és nem vagyunk már fiatalok. A legutálatosabb kifejezés az a „fiatalosnak lenni” szlogen, amitől a falat is megkaparnám. Ha fiatalos vagy, akkor az azt jelenti, hogy próbálod eljátszani a fiatalt, hazudsz a világnak, miközben mindenki tudja, hogy az igyekezeted erőlködés, nem több annál.
Akkor mégis mit tehetünk? Hogyan maradhatunk jó nők életünk végéig? A válasz egyszerű: sehogy. A „jónőség” átmeneti állapot, de lehetünk fittek, kedvesek, sportosak. Öltözzünk rafináltan és mosolyogjunk bele a tükörbe minden nap azzal, hogy azt át tudjuk verni, de másokat sajnos nem.
De így van ez rendjén, csak ne akarna a világ másmilyen lenni, csak ne múlna az idő, csak ne forogna a Föld olyan gyorsan… Rengeteg a csak… Csak ne vennénk magunkat legtöbbször túl komolyan.
fotó: Pinterest
