Nem olyan rossz…Lehetne rosszabb is…. Másnak még nehezebb… Ezek a mondatok nem pusztán önsanyargatásra képesek, hanem túlélési stratégiák, amelyek segítenek elviselni azt, ami már régóta nem méltó hozzánk. A kérdés azonban az, hogy ha lehetne jobb is, ha vágyunk rá, ha nem bírjuk tovább a rosszat, miért maradunk mégis benne?
A válasz nem egyszerűen a gyávaság, inkább a mélyen beágyazott pszichológiai és társadalmi mechanizmusok eredménye. Benne élünk a rosszban, és tehetetlenül vágyunk a jobbra, mégis elfogadjuk, mert időközben elveszítettük a kontrollt, és rendre kudarcot vallottunk. Így ez tanult tehetetlenséggé válik.
Egy bántalmazó kapcsolatban élő nő, egy megalázó munkahelyi közegben dolgozó egyén gyakran nem azért marad, mert szereti a szenvedést, hanem mert megtanulta, hogy próbálkozásainak nincs eredménye. Tehetetlenné válik, belenyugszik, és nem hiszi, hogy több járna neki. A nekem ez jutott, én ilyen vagyok, másnak sem jobb az élete, de kibírja-döntés azonban lassan világképpé alakul. Az emberi elme nem tűri a tartós ellenmondást. Ha valaki egy tartósan fájdalmas vagy beteg kapcsolatban marad, miközben tudja, hogy boldogtalan, akkor feszültség keletkezik benne. Ezt nevezik kognitív disszonanciának. Csökkentésére egy mód mutatkozi. Ha az alany nem képes változtatni, akkor átértelmezi: legalább nem csal meg, biztosan én reagálom túl, nem is érdemlek nála jobbat, hiszen ő mennyivel okosabb, szebb nálam…Így a mérce egyre lejjebb kerül.
Pontosan ebben élünk a mindennapokban is. Az idősebb generációk képtelenek túllépni azon, hogy lehetne más az életük, hiszen azt tanulták meg, hogy a világok legjobbikában kell erősnek maradnia, és nem szabad többre vágyniuk, nehogy csalódjanak. Ezért lepődünk meg azon, hogy a mai fiatalok mennyire szókimondóak, hogy továbbállnak, ha igazságtalanságot tapasztalnak, ha nem akarnak ingyen dolgozni, hiszen mindez az X generáció előtt ismeretlen volt, nem beszélve a boomerekről.
Nem merjük elhinni, hogy az életünket befolyásolhatjuk, hogy tetteink és szavaink számítanak, hiszen sosem értünk célt velük. A mai generációknak egészen más tapasztalataik vannak, ezért ők nem maradnak meg negatív környezetben, és kimondják, hogy az élethez lojálisak, nem a munkáltatójukhoz, amit szüleik nehezen fogadnak el.
Az ismerős rossz még a fájdalmával is biztonságosabb, mint az ismeretlen. Egy új élet, egy új kapcsolat sok veszélyt rejthet. Kockáztatni kell, miközben a régi megnyugtatóan húz visszafelé. Sokak számára nincs félelmetesebb, mint a bizonytalanság. Az európai társadalmakban a ház, mint státuszszimbólum elképzelhetetlenül fontos. Amerikában a jó munkahelyért többezer kilométert is megtesznek az emberek, és nem ragaszkodnak ahhoz, hogy megmaradjanak a saját házukban, hanem vállalják az albérletet. Mindez nálunk a sikertelenség jele.
A kapcsolataink is hasonlóak, mert ha valaki 10-20 évet fektetett egy házasságba, akkor hajlamos azt hinni, hogy ha ennyit kibírt, akkor nem adhatja fel. Csakhogy a múltba fektetett energia nem garancia a jövő minőségére.
Félelmetesen erős a tarts ki, maradj, ne változtass narratíva, mert az számít értéknek, ami tartós. A stabil munkahely, az akármilyen házasság nagyobb érték, mint egyedül lenni, vagy radikálisan változtatni. A környezet nyomása hatalmas: biztos, hogy meggondoltad: Nem kockáztatsz túl sokat? – kérdések mind azt sugallják, hogy maradjon minden úgy, ahogy volt, mert az könnyebb.
A változás nemcsak remény, hanem gyász is. El kell engedni egy rossz kapcsolatot, egy munkahelyet, és nem tudhatjuk, hogy a következő nem lesz-e rosszabb. Gyászoljuk az illúziót is, mert hittünk valamiben, amihez ragaszkodtunk, de tévedtünk.
A belenyugvás a legmérgezőbb. A kilépés viszont lassú felismerések sorozata. Amikor a pohár már tényleg túlcsordul… Sajnos, az autonóm döntések akkor is fájdalmasak lehetnek, ha hosszú távon jólléthez vezetnek.
Egyszóval lehetne jobb? Igen. Ez nem luxus, hanem jogos igény. A fordulópont akkor érkezik el, amikor valaki megteszi az első lépést és kimondja: elég! Elég a félelemből, a bántásból, a hazugságból, a képmutatásból… Ha erre a pontra eljut a szenvedő, akkor már megjelenik a változás csírája, amelyet csak hagyni kell szárba szökkenni.
Ezért lépjünk! Előre egy újba, ami talán ijesztő, de nem annyira, mint belehalni a rosszba vagy annak következményeibe.
Fotó: Daniel Xavier: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/908602/
