Voltak idők, amikor a hírek még papíron érkeztek. Nem is olyan régen nem villant fel a zsebben telefon, nem pittyent hangosan, hanem becsöngetett, vagy ott hevert csendben a postaládában. Kissé megviselten, gyűrött sarkokkal, de tele ígérettel. Levelet kapni jó volt. Kis ünnep. Már a boríték is számított, hiszen elképesztően kreatív papírok kerültek a boltokba. Volt virágos, elegáns, szerelmespáros, naplementés és még számtalan. Egy levél rejthetett üzenetet, képet, matricát és pénzt is. Érdekes módon nem tűnt el belőle egyik sem. Vagy csak ritkán.
Az ismerős kézírás görbülete szívdobogást váltott ki, ahogy az elmaszatolt tinta vagy az áthúzott szó, amelyet elrontott a küldője. A várakozás volt a legszebb benne. Izgalmas volt és néha ijesztő, de a türelmetlenség fala mögött ott volt a remény és a kíváncsiság: vajon mit ír most? Időt kaptak az érzelmek, annak is, akinek írták és annak is, aki írta. Persze meg lehetett bánni, különösen, ha meggondoltuk magunkat miután bedobtuk a postaládába. Ám, ha útra kelt, akkor bele kellett nyugodnunk, mert kimondtuk, leírtuk.
Levelet írni legalább ennyire különleges élmény volt. Le kellett ülni, rendet kellett tenni fejben, szortírozni kellett a szerint, hogy mi a fontos, és mi nem. Pontosan tudtuk, hogy mennyire rossz unalmas sorokat olvasni, és milyen kellemetlen véleményt alkotni arról, aki helytelenül és semmitmondóan ír. Mégis a levél a maga hibáival, őszinteségével, vagy épp hazugságaival maga volt a figyelem. Benne voltunk mi, és nem lestük fél szemmel a telefont, hogy válaszoljunk másoknak, máshogyan.
Nagyon régen jó volt embereket keresni, akik külföldről írtak, mert olykor érdekes poszterek is érkeztek a borítékokban. (Te jó ég, ha eszembe jut, hogy annak idején szabad volt a falakat díszíteni szöggel és celluxszal! Még a plafonról is menő énekesek, együttesek és focisták képe nézett vissza, és ne tagadjuk, velük álmodtunk. Fél karunkat adtuk volna egy aláírásukért, annyira elérhetetlennek látszottak. Talán ez utóbbi ma sincs másképpen.)
Este, az ágyban fekve jó volt arról ábrándozni, hogy a másik olvassa a sorainkat, hogy épp nekünk ír, vagy verset költ, és azzal szenved, hogy el merje-e küldeni. A szerelmeslevél volt az egyik legjobb dolog a világon, bár nem attól volt szép, hogy míves alkotás lett. Kit érdekelt?
A fiúk, akik azokban az időkben még bevonultak, és katonákká képezték őket, gyakran csak a leveleken keresztül tarthatták a kapcsolatot a külvilággal. Nem volt ez jó, de el kellett fogadni, nem volt más választásunk.
Életem első „szerelme”, á, ez nem igaz, hanem első barátja épp egy ilyen srác volt, aki odavolt értem, én meg kényszeredetten tűrtem. A katonaság alatt minden nap írt, de a posta jóvoltából olykor egyszerre három-négy levél is érkezett. Mérhetetlenül sok helyesírási hibát tartalmazott, amit akkor is utáltam, és szegény katona igyekezetét nem díjaztam. Pár hónapnyi járás után szakítottunk, de a katonaságtól ő csak ontotta a leveleket. Pedig mással járt. Ez lett a veszte is, mert mindkettőnknek írt. De elcserélte a borítékokat, így én kaptam meg a Zsuzsinak szántat, ő meg a Kedves Hildásat. Ez utóbbiban benne volt, hogy nem szereti Zsuzsit, sőt mást akar meghódítani. Nem kell mondanom, hogy mekkora kavarodás lett belőle, különösen azért, mert én nem tartottam a szám, hanem fölényesen elbicajoztam a lányhoz, és csak annyit mondtam neki, cseréljünk, majd kaján vigyorral a képemen magára hagytam az iromány tartalmával.
A lányok akkor se voltak túl kegyesek egymással… Azért hozzáteszem, nem a gonoszság vezérelt, hanem egy korábbi ügy, amelyben szintén ez a lány következett utánam életem akkori nagy szerelménél. Pontosabban engem dobtak miatta. Hogy a csudában ne éltem volna a fölényemmel, ha megtehettem?
A várakozás megszépítette a levelezés örömét. A késleltetés nem lett ellensége, hanem teret adott a fantáziának, a hiánynak és a tervezésnek. A levélnek története volt, útja és kalandjai.
Nem azt mondom, hogy vissza kellene költözni a digitálisan szegényebb világba, mert az azonnaliság kényelme vitathatatlan. De vannak szokások, amelyeket érdemes lenne megőrizni. Egy kézzel írott sor, egy képeslap egy utazásról, vagy egy szülinapi üzenet csodás, ha az írja meg, akit szeretünk. Nem egy gép, nem a billentyűzet…Mert ezek a gesztusok arra emlékeztetnek bennünket, hogy kapcsolataink értékesek, hogy az idő és a figyelem elengedhetetlen, és hogy a legszebb ajándékot nem mindig kaphatjuk meg azonnal.
Kép forrása:Pinterest
