Szervusz Anya, milyen a mennyország?
Amikor azt mondtad, várod, nagyon haragudtam rád. Persze, nem lett volna szabad, de mit tehet az ember, ha anyja nem akar élni, és egy olyan helyre vágyik, amit nem is ismer. Mit érdekelt az engem, hogy ott vár téged a húgod és a nagyi, meg azok a barátok, akiket nem is ismerek. Én csak azt tudtam, hogy elveszítünk, és nem fogunk többé se látni, se érezni. Nekem ne mondja senki, hogy ott jobb lesz, magasról tojok rá, mert Öcsivel, meg két unokáddal és a vejeddel, mi nem tudtunk annak örvendezni, hogy várnak az angyalok. Sose hittem bennük, nem érnek azok rá arra, hogy minden földi halandóval foglalkozzanak és énekeljenek vagy táncoljanak neki. Ilyesmiket mondtál, amikor kicsi voltam. Nem felejtettem el, mert akkor még elképzeltem a macskám, amint ott sétál az égi mezőkön, és azt lesi, van-e kutya a közelben, vagy látja-e a szomszédot, aki folyton slaggal kergette.
Most, hogy elmentél, el kellene hinnem, hogy minden vágyad teljesült, és találkozhattál a szentekkel meg magával a Jóistennel. És ez jó? Megérte? Anyukám, mi nélküled üresek maradtunk, és nincs olyan nap, hogy ne hiányoznál nekünk. Hónapokig haragudtam a Teremtőre, mert szerintem önző és igazságtalan, hiszen fiatal voltál, nem volt itt az ideje az útnak. Mégis megbetegedtél, és amikor kimondták a diagnózist, akkor már tudtam, nem lesz jó vége. Az a hárombetűs szó…Az, amelyik mindenkit visz, és nagyon ritka, ha megkegyelmez. Gyűlölöm, amikor úgy fogalmaznak, hogy a beteget legyőzte a rák, feladta meg hasonlók! A rohadt életbe! Nem karddal és pajzzsal harcol senki, hanem sebezhető testtel és szívvel. Senki, de tényleg senki nem adja fel, csak épp arra kényszeríti a fájdalom és a szenvedés! Ugyan ki ne akarna élni hatvanévesen, nyugdíj előtt egy kicsivel, amikor még élénk, erős és maradtak céljai?
Mondd, anya, a mennyben tényleg mindig süt a nap? Valóban jó illat van és a fény átszövi a gondolatokat? Ott van a nagyi és Juli néni, aki előtted ment el nem sokkal? Örültek neked? Mondd, látsz minket idelent? Figyelsz? Megpihent a tested és a lelked?
A tested itt maradt, majd elfelejtettem. Kérésedre nem hamvasztattunk el, mert mindig féltél a tűztől. Így eltemettünk, és én nem tudtam mit mondani Danikának, amikor megkérdezte, hogy ott vagy-e a koporsóban, és ha igen, miért zártunk be? Sírtunk, és hebegtem valamit össze-vissza, emlegettem neki Istent és az angyalokat. Nem hiszem, hogy elfogadta, mert éjjel nem akart egyedül aludni és sokszor kérdezte, hogy nem félsz-e odalent. A szentségit neki, miért kell nekem ilyesmikre válaszolni egy háromévesnek? Isten miért nem oldja meg másképpen a távozást? Ennyire miért lett neki sürgős, hogy magához szólítson? Hiányoztál neki? Máskor szerezzen be sakkot vagy kártyát és játsszon Szent Péterrel! Ne haragudj, de pokoli indulatok tombolnak bennem, és nem tudok a te Uradra úgy gondolni, mint olyanra, aki mindig mindent helyesen tesz. Ugyan már! Ha tudná, mekkora fájdalmat okoz, talán nem tenné, kivéve, ha Isten kegyetlen és érzéketlen.
Szinte hallom, ahogy most odafönt pörölsz velem, ingatod a fejed, és azt sorolod, hogy butaságot beszélek. Meglehet, de az is, hogy nem. Mi itt vagyunk, folytatjuk az életünket nélküled, és ebben nincs semmi jó. Hiányzol, drága anyukám, és nem tudok, nem akarok megbocsátani Istennek, hogy nem mondott le rólad.
Mondd, jó neked mellette? Ha igen, talán megnyugtatna, ha tudnám. Nem lennék megbocsátó és jókedvű, de legalább úgy érezném, neked könnyebb minden. Jó lenne, ha valahogy jeleznéd nekem, milyen is az a másik világ! Csak egyszer és úgy, hogy megértsem. Kérlek! Mivel a Teremtő mindenre képes, kérd meg, hogy küldjön jelet akár a nevedben az itt maradottaknak! Hálás lennék!
Kép forrása: Pinterest
