Linduska majdnem hatvan, özvegy, túl pár kapcsolaton és három házasságon. Az első elkapkodott volt, hónapok alatt kiderült, hogy semmit nem tudnak az alkalmazkodásról, a második félszerelem két gyerekkel, a harmadik, az igazi, Ede halálával végződött. Másfél éve ment el, persze rákban, mi másban, és ő egyedül maradt az üzlettel, a kölcsönnel és a temérdek munkával, amitől sose félt. Mindig volt mellette valaki, kellett neki a férfienergia, mert csak az vitte előre. Ede tenyerén hordozta, imádta, vasalt rá, és ha összegyűlt egy kis pénze, utazni vitte. Magas volt, erős és határozott, de csak annyira, hogy a szeretett nő biztonságot leljen mellette. Linduska nem is sejtette, hogy ennyire szereti, mert a tizenhat év, ami jutott nekik, egy szempillantás alatt elröppent. Maradt a betegség és a halál. Minden nap, minden órában gondolt rá, felidézte mosolyát, és szenvedett a magánytól.
Amikor esténként kilenc körül hazaesett, akkor zárt be a kisbolt, üres ágy és asztal várta, amitől csak még rosszabb lett a kedve. Már nagymama volt, de a nő nem hunyt ki benne, hiába szerette volna lánya ezt sugallni. Ő nem arra született, hogy örökösen az unokák körül tébláboljon, és eljátssza, hogy éppen kutya vagy boszorkány, mert öntudatos unokája azt parancsolja neki. Vigyázott rájuk egyszer-egyszer, megvett mindent, amit csak tudott, de a szíve mélyén üresség maradt. Arra vágyott, hogy újra nő legyen, hogy csodálják, és úgy bánjanak vele, ahogy Ede mindig is. Csinos volt, adott magára. Kis súlyfeleslege akadt, de épp annyi, amennyi még vonzóvá tette. Linduska élni akart, flörtölni és hitte, hogy jöhet valaki, aki az ő testére vágyik.
Egyik társasút után fizette be a másikat, de messze nem volt senki, aki szóba jöhetett volna. Vagy párok utaztak, vagy roggyant férfiak, akik gyalogolni is alig tudtak, no meg egyedülálló nők, ahogy ő. Így némi csalódással kapaszkodott fel a Vezúvra, csodálta a Dolomitokat vagy épp forrócsokit ivott Berlinben. A várva várt kaland elmaradt.
Edéről bárkinek szívesen mesélt, mert bár idősebb volt nála, fantasztikusan tartotta magát, vele lehetett biciklitúrákat tenni, hegyet mászni, és nem jajgatott az ízületei miatt. Férfi volt a javából, és az ágyban se teljesített rosszul. Egyetlen hibája volt csak: már nem élt. Ha felvillant előtte az emléke, elmorzsolt egy-egy könnycseppet, de azt is tudta, hogy az élet nem áll meg, ha özvegyi magányba menekül, így a fátylat el kell dobnia, ha változást akar. A változás végül úgy döntött, nem rúgja rá az ajtót, de kopogni fog, aztán eldöntheti, beengedi-e.
A következő kilencnapos utazás Írországba vonzónak tűnt, mégse volt nagy kedve hozzá. A nyár kellős közepén egy esős országba utazni nem biztos, hogy a legjobb ötlet, mondta a lánya, de belőle csak az irigység beszélt. Évek óta nem volt sehol, két kicsivel nem mertek nekivágni. Ő nem az anyjára ütött, vére sem volt olyan heves, hát még a kalandvágya. Linduska végül döntött és belevágott. Repülős-buszos út, amit a háta közepére se kíván senki, de őt sose zavarta. A táj mindenért kárpótolta, a gyorsaság meg nem volt számára szempont. Ugyan hová sietne hatvan körül? Bolond az, aki még ilyenkor se tud lassítani. Azonnal látta, hogy a buszon lévő húsz-huszonöt ember között nem ül egy sem, aki esélyes lehetett volna megváltani a magányát. Öregek és szomorúak, állapította meg, amikor elhelyezkedett. Egyedül az egyik sofőr mosolygott rá kedvesen, akire vissza is mosolygott, mert tetszett neki a férfi. Nem volt egy Adonisz, de a maga nemében, kis pocakjával és csillogó kék szemével bejött neki. Az se kerülte el a figyelmét, hogy a férfi jobb kezén széles karikagyűrű virít. Egyértelmű, hogy nős volt, ahogy a legtöbb férfi ötvenen túl, aki csak azért nem vált még el, mert szereti a kényelmet. Nézte a Tibor nevezetű buszvezetőt, és egyre jobban bejött neki, ahogy udvariasan cseveg az utasokkal, pedig a szája sarkában megbújó ránc olykor idegesen megugrott. Fárasztóak és követelőzők az emberek, ezt Linduska is tapasztalta, így nem ítélte el.
Amikor helyet foglalt, azon töprengett, hogy manapság hogyan adják az emberek a másik tudtára, hogy tetszik neki. Meg nem mondhatta, annyi tartás volt benne, legyezővel se jelezhetett, maradt a mosoly és a kedves nézés. Ha negyven éven át bejött, most se lehet másképpen. Tibor nem volt egy álompasi, de sütött belőle az az energia, amire ő vágyott, nem beszélve a szexről, amit hiányolt.
Linduska nem gondolta magáról, hogy erkölcstelen vagy ledér, csak voltak igényei, és ezeket az igényeket pár mosollyal felszínre hozta. A húsz-harminc perces pihenőkön egyre gyakrabban elegyedett beszédbe Tiborral, a másik sofőrrel és néhány utassal is, akikről remélte, hogy nem őt figyelik. Tévedett, hiszen egy hosszú és eseménytelen úton ugyan mivel foglalkozhatna egy nem telefonfüggő generáció, mint azzal, ki mit csinál, hogy köhög, mit pletykál és hogyan néz ki. Így persze a figyelő tekintetek kereszttüzében azzal nyugtatta magát, hogy senkit nem ismer, és az ítélkezzen felette, aki tökéletes. Mire megérkeztek az első szállásra, már jobb lett a kedve, leszállás előtt fújt magára némi parfümöt, kicsit igazított a rúzsán, és alig észrevehetően megszínesedett az arca.
Tibor figyelmét nem kerülte el a változás, nem először látott ilyesmit. Vérprofi volt. Igazi matróz, akinek, ha nem is minden kikötőben, de majd minden hosszabb utazáson akadt alkalmi partnere. Az asszony otthon várta, de nem ez okozott neki nagy szívfájdalmat, harminc év után ki beszél itt már szerelemről? A felesége sem, sőt egyre vidámabban vasalta ingeit, amikre szükség volt, hogy elegánsan mutatkozzon az utazóközönség előtt. Talán még örült is neki, hogy nem morog otthon. Mindig vitt neki valamit, egy különleges parfümöt, macaront, vagy épp egy selyemsálat, így nem volt miért balhéznia. A kalandokat nem tudhatta meg, ugyan ki árulta volna be? Első este még nem mert próbálkozni, de már tudta, hogy sínen van. Mégis biztosra akart menni. Karikagyűrűjét se vette el, régóta nem zavarta már a nőket ilyesmi. Alkalmi partnerei között volt fiatalabb, sőt nála idősebb is, szőke, barna és vörös, de egyik se csinált belőle nagy ügyet. Kicsit még írogattak neki az utak befejezése után, de hamar ment mindenki a maga útján tovább.
Linduska második nap adta meg magát. A férfi a mellette lévő üres ülésre telepedett, amikor nem ő vezetett, és ömlött belőle a szó. Hasonló értékrenddel rendelkeztek, és hasonló módon gondolkodtak az élet szépségeiről, így hamar rájött, hogy menni fog a dolog. Este a véletlen úgy intézte, hogy a közös vacsoránál neki csak Tiborék asztalánál jutott hely. Ott és akkor meg kellett állapítania, hogy a férfinak van humora, kicsit sokat dohányzik, meg talán nem olyan művelt, mint szeretné, de kellemesen lehet vele csevegni. Sok történetet mesélt, miközben váltótársa hangosan nevetett. Ahogy befejezték, egyértelműnek tűnt, hogy a szobájában folytatják. Tibor rámenős volt, de nem erőszakos, inkább kiéhezett, mint tolakodó, és mindez tetszett neki. Nem Ede, hogy is lett volna, de azért mégiscsak férfi, akinek érintése jólesett neki. Tudta magáról, hogy már nem feszes a feneke, a hasa sem, de azért még jól mutatott egy csinos fehérneműben. Ezt látta a férfi arcán. A feleségre nem gondolt, hiszen ő is csak egy a sok közül, akik alkalmi partnerré válnak, gondolta, és az a nő úgyse tudja meg. Ő nem fog rámászni, nem erősködik, hogy hívja fel és írogasson neki szépeket. Semmi mást nem akar, csak azt, hogy érezze másfél évvel a férje halála után is, hogy nő. Kívánatos és elérhető.
Másnap reggel úgy ébredt, hogy a férfi már zuhanyozott, és épp szépen vasalt ingeinek egyikét vette fel. Nagyot sóhajtott, és az jutott az eszébe, hogy Ede csókkal keltette, és alig múlt el nap, hogy ne jegyezte volna meg, milyen szép. Tibor nem mondott hasonlót, de mellette volt, amikor csak tehette. Időközben rájött, hogy humora kissé alpári, ahogy a nézetei is a világról, de nem lehet minden tökéletes. Az éjszaka majdnem az volt, és ettől fülig ért a szája. Elújságolta a barátnőjének, hogy csodás az út, mire azt a választ kapta, hogy még oda se értek, szóval pasi van a dologban. Bevallotta és nevettek. Egyszer-egyszer eszébe jutott, hogy mit gondolnak utastársai, de aztán megvonta a vállát. Az az ő dolguk, neki meg az, hogy jól érezze magát a bőrében.
Ezzel nem is volt gond. Szállt az idő, és az utolsó előtti napon Tibor megkérdezte tőle, hogy nincs-e kedve két héten belül újra utazni, de most Toszkánába, mert odamegy legközelebb. Linduska tétovázott, mert a pénz az pénz, az üzlete is várta, ám teste-lelke bizsergett az ajánlat hallatán. Barátnője nem ítélkezett, amikor megkérdezte, de sokadik nyaggatás után annyit mondott, hogy idióta, és ezt nem kívánta részletezni. Félig-meddig igazat adott neki, de az, aki pár hónap múlva betölti a hatvanat, nem biztos, hogy sok élményre számíthat még, mondogatta magának. Így maradt a vívódás, a mérlegelés és a lehetetlen gondolatok támadása.
A férfi nős, nem akar semmit tőle, ő özvegy és ő sem akar mást, mint, amit kaphat. Mi ezzel a baj? Nem mondott igent a kérésre, még kérette magát. Ám ahogy begördült a busz a fővárosba, a végállomás felé, már kész volt a válasszal. Linduska nem akart szenvedni.
Kép forrása: Pinterest
