Lujza elment. Nem képletesen, nem az égbe, hanem egy új életbe, amit egyelőre nélkülünk képzel el. Egyelőre, hangsúlyozta, és kétszer is kérte, hogy próbáljam megérteni. Pontosan nem tudom, mire gondolt, mert szabadságvágyát és függetlenségét, amit annyiszor hangoztatott, rég megkapta, és el is veszítette akkor, amikor megismerkedtünk, összeköltöztünk és terhes maradt. Pedig védekeztünk, de úgy látszik, nem tökéletesen, vagy a lányunk nagyon meg akart születni, mert egyszer csak bejelentkezett.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem örültem, és nem láttam Lujzán, hogy ő viszont nem. Ő különben se az a hű, de nagy érzelmeket villogtató lány, így nem volt furcsa, hogy bár mosolyog, a szeme hideg marad.
Két és fél év. Eddig bírta Zsófi születése után. Láttam kiborulni, hallottam sírva ordítani, de azt gondoltam, a fáradtság miatt. Az egyhangú szürke napok megtették hatásukat, de fél év választotta el attól, hogy kislányunk oviba menjen. A bölcsi kihagyása közös döntés volt, bár utólag ebben sem vagyok biztos. Talán én akartam jobban, hogy maradjon vele, és biztosítottam, hogy elleszünk a fizetésemből, majd többet vállalok, és különben sincs rossz helyem a tervezőirodánál. Tényleg nincs. Megbecsülnek, kedvelnek és való igaz, hogy egyre többet nyomtak rám, és alig volt nap, amikor este nyolc előtt értem haza. De hétvégeken a lehetőségekhez mérten egész nap Zsófival játszottam, levittem a térre, az óriáshomokozóba, és hagytam, hogy az anyja barátnőkkel találkozzon, vagy tegyen, amihez kedve van.
Még a főzést is vállaltam, vagy rendeltünk valamit. Ezt eddig a pillanatig korrekt megoldásnak gondoltam. Én nem így nőttem fel, nem ez volt a mintám, ezért boldog voltam, hogy más lehetek, mint az apám, aki egy szalmaszálat nem tett keresztbe otthon. Meg se fordult a fejében, hogy a házimunka vagy a gyereknevelés esetleg az ő feladata is lenne. Anya majd beledöglött, de nem szólt neki, mert a doktor úr, az doktor úr, és neki senki ne mondja meg, hogy mit kell csinálnia, hogy jó férj vagy apa legyen. Nem volt egyik sem. Gyerekként természetes volt, hogy szinte soha nem láttam, de kamaszként idegesített, hogy nincs otthon, és ha igen, akkor is a kanapén terpeszkedik és sorozatokat néz. Pontosan úgy, mint más földi halandó, csak ő többet képzelt magáról, mint a legtöbb ember. A legviccesebb az volt, hogy szerette és rendre gúnyolta a kórházban játszódó történeteket.
Tudtam, hogy más akarok lenni, mint ő, ezért Zsófinak olvastam hétvégenként, gyurmáztam vele, szóval megpróbáltam jobb apja lenni, mint amilyen nekem jutott. Lujza mégis azt vágta a fejemhez, hogy kevés voltam.
Elment. Bevágta az ajtót, csak úgy csattant, és itt hagyott bennünket. Mert neki tér kell, mert neki identitásra van szüksége, ugyanis ő ember, nő és nemcsak anya. Én meg férfi vagyok és nemcsak apa. Zsófi a szőnyegen ült, fel se nézett, már megszokta, hogy az utóbbi hónapokban sok a vita. Vagy csak elmerült plüssállatkái világában. Bár utóbbi lett volna.
Szó nélkül maradtam. Vártam egy keveset, és gondoltam, az első, akit felhívhatok, anyám. Nem kellett volna. Azonnal ideges lett, és azt vágta a fejemhez, hogy ő megmondta, hogy az a lány nem alkalmas anyának, túl sok mindenből. Túl nagy a szája, olyan dolgokkal foglalkozik, amelyekkel földi halandó alig, értsd, a környezettudatosság a háztartásokon belül, és nem egy tüntetésen vett részt, amelyben az állatkísérletek betiltását szorgalmazták a világ bármely pontján. Ilyen lányokat nem vesz el az ember, és nem csinál nekik gyereket. Én nem vettem el, de nem magam miatt. Lujza nevetett, ha megemlítettem neki a házasságot. Szerinte idejétmúlt intézmény, és csak a baj van vele. A gyerekcsinálás szót viszont gyűlölöm. A gyerek nem egy rántott hús vagy somlói, amit csinálok, ha épp kedvem van hozzá. És nem a férfi csinálja csak úgy, ha épp van egy kis ráérő ideje. Tény, hogy meglepett bennünket a terhesség, de ez nem jelenti, hogy bántuk. Talán ő igen.
Tudtam, hogy anya azért ideges, mert attól fél, lepasszolom neki egyszem unokáját. Még dolgozik, nem szándékozik kuglófot sütni odahaza, és ha hagytam volna, fájós derekát is megemlíti. Majd visszajön, zárta le a témát. A nők ilyenek. Fáradt, felkapta a vizet, de holnap már újra otthon lesz, tette hozzá, de hangja a telefonban is hamisan csengett. Ő is tudta, hogy tudom róla, hogy csak ámít. Hagytam, hogy mondja, de eltartottam a fülemtől a telefont, mert már a hangja is zavart. Bántam, hogy felhívtam, mint egy árulkodó kisgyerek, aki be akar panaszolni valakit, aki fejére szórta a homokot.
Zsófi ezalatt szótlanul rakosgatta a kisnyuszikat, amelyekből egy egész készlete volt. Néztem hosszú, dús haját, ahogy arcába lóg, és azon gondolkodtam, vajon Lujza tényleg lemondott rólunk? Engem passzolt, ezt még el tudom fogadni, és talán meg is emésztem idővel, de a lányát?
Gyönyörű kislányunk van. A szeme az anyjáé, ahogy a haja is, de minden másban rám hasonlít. Hogy is mondta? Egyelőre nem akar látni, majd hív, ha eljön az ideje. Nem értem, hogyan lehet ilyen módon lezárni egy kapcsolatot? Megérteném, ha nem ülne a szőnyegen csendben egy kislány, aki még semmit nem tud a felnőttekről, de látja, érzi, hogy anyja nincs jelen. Vagy talán így lesz jobb, mert Lujza eddig is rengeteget ordítozott vele?
Szombat van. Mi lesz hétfőn, amikor majd munkába kell mennem, és nem lesz senki, aki vigyázna Zsófira? Nem vihetem magammal. Sürgősen keresnem kell egy bölcsit, ahol majd szeretni fogják. Este nyolcig nyitva tartó azonban nincs. Minden megváltozik, ezt fel se fogtam még, de tudom, érzem a zsigereimben, hogy ketten maradunk. Talán végleg. Rosszul döntöttem, hogy hagytam magam szerelembe esni. Nevetséges így utólag. Most mi a francot csináljak?
– Éhes vagyok! – szólalt meg ekkor Zsófi.
Rápillantottam, és nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak, annyira bájos az arca, ahogy várta a reakcióm. Egyedülálló apa leszek, fogott el a rémület, és tudtam, hogy az első, ami majd kiborít, hogy nem tanultam meg pelenkát cserélni. Egyszer sem voltam hajlandó, mert öklendeztem. Most azonban oda is hányhatok a szaros pelenkára, akkor is ki kell cserélnem.
– Mit ennél, kicsim? – kérdeztem, és rájöttem, hogy azt se tudom, mi van itthon.
Mogyoróvajas kenyeret kért. Bólintottam, és gyorsan felálltam, hogy ne lássa arcomon a kétségbeesést. Egyedül a hajasbabámmal. Egyedül a mindennapokkal. Mit fogok csinálni? Hogy fogok megbirkózni a helyzettel? Mit mondok majd neki, ha keresni fogja az anyját? Az isten verje meg, hogy erre miért nem gyártanak útmutatót? Miért nincs olyan könyv, amelyben leírják, hogy a szerencsétlen idióta férfiaknak mit kell tenniük, ha a gyermekük anyja lelép? Ideje lenne megírni már ezt is…
