Amikor Anna ötvenhat éves lett, úgy érezte, semmi nem változott. Öt év ide vagy oda, nem lett több ránca, fogyott is egy keveset és továbbra is olyan energikus volt, mint évekkel ezelőtt.
Az előző részt itt olvashatod
Nem hanyagolta el magát, edzőterembe járt, sőt zumbázni is, amit a vártnál jobban élvezett. Régen máshogy gondolt a korra. Úgy hitte, ha öregszik az ember, az csak rossz lehet, ő mégsem érzett keserűséget vagy félelmet.
Már rég megtanult nem félni a változástól. Ehhez az is hozzájátszott, hogy valóban nem lehetett észrevenni rajta az idő múlását. Belsőleg azonban egészen más nő lett. Kiteljesedett, már nem ment bele ostoba kalandokba, mert a játék nem szórakoztatta. Testének minőségi élvezetet akart, ami ritkán esett meg vele, de ehhez is hozzászokott.
Túl az ötödik ikszen, sugárzott. Nem oly fényesen, mint fénykorában, hanem mint egy bazárban felejtett lámpás, amelynek tartalékairól senki nem sejt semmit, ezért képes nagy meglepetést okozni.
Minden péntek délután, amikor végzett az irodában és nem kellett fodrászhoz mennie, beült egy kávéra a belvárosban és csak nézte az embereket önmaga szórakoztatására. Mások történetei könnyedén elevenedtek meg szeme előtt és ezt élvezte.
Azon a pénteken, amikor belépett a kávézóba, nem sejtette, hogy gyökeresen megváltozik az élete. Leült a sarokba, oda, ahol még kilátott az utcára, de a kávézóba lépők sem maradtak szeme előtt takarásban. Már erősen alkonyodott, pedig fél öt sem volt. A decemberi sötét mégse hangolta le, mert másnap koncertre készült a Vigadóba, vasárnap meg színházba. Mindkét program kedvére volt, ezért mosolyogva fogadta a felszolgáló javaslatát, aki az új, fenséges paninijükre hívta fel a figyelmet.
Amikor megérkezett a kávé, a mentes víz meg a panini, akkor csapott le a végzet. Mintha úgy gondolta volna, hogy teli hassal könnyebben fogja elviselni a csapást. A csapás azon a délutánon nem volt más, mint Norbi. Érdekes módon öt éven át nem látta a városban. Egyetlen egyszer sem futottak össze, ami a fővárosban nem akkora csoda, mégis furcsállta. A férfi egy hangyányival őszebb lett és talán ő is fogyott. Nem tudta megítélni, mert a télikabátja alatt nem látta. Egy fiatal nővel érkezett, aki barna hajú és barna szemű szépség volt, olyan, akire férfiak buknak. Magas, hosszú lábú, és a hideg ellenére bőr sortot viselt. Anna azonnal megállapította, hogy feleannyi idős sincs, mint ő, de klasszisokkal szebb. Pontosan olyan, amilyenre a nők halálosan féltékenyek, és akik mellett sosincs esélyük.
Norbi nem vette észre őt. Volt köztük pár asztalnyi távolság, mégse ültek annyira közel, hogy a tekintetük összeakadjon. A lány nagyon élénk volt, megállás nélkül beszélt, a férfi pedig itta szavait. Látszott rajta, hogy elbűvöli.
Anna nagyot sóhajtott, de már nem fájt a szíve. Ennek így kellett lennie, mondta magának. Már rég nem hitt a csodákban, nem is várt gyökeres változást az életében. Van az a kor, amikor a szenvedély már elcsitul, vagy ha nem is huny ki, alig parázslik. Szívét nem gyötörte kósza bánat, ami elment, elment. És Norbi akkor elhagyta őt. Nem, ez hazugság, ezzel csak az önsajnálat mocsarába kergette magát.
A férfi akkor úgy döntött, ahogy képes volt dönteni. Azt tette, amit a legfontosabbnak érzett. Az már egészen más, hogy az elmúlt időszak alatt biztosan megváltoztatta a döntését, hiszen ott ült vele szemben az a gyönyörű lány, akinek arcát Anna nem látta, úgy képzelte, hogy elragadtatva néz a férfira.
Norbi még mindig vonzó volt. Azon a módon, ahogy az embert a testén kívül a lélek is vonzza. Hirtelen megrázkódott. Haragudott önmagára, amiért jól felépített belső békéje egy pillanat alatt megingott. Hát ennyit ért minden igyekezete? Elszégyellte magát, és próbált nem a párra figyelni. Beleharapott a ropogós paninibe és megállapította, hogy valóban remek. A sajt úgy olvadt szét benne, hogy íze nem fedte el a különleges sonka és az egyéb hozzávalók ízét. Zamatos volt és hihetetlenül ízletes. Belekortyolt a vízbe és kibámult a kávézó üvegén. Szemközt már villogtak a karácsonyi fények egy virágbolt kirakatában. Mellette egy ruhabolt öltözött ünnepi díszbe. Csak a hó hiányzott, hogy teljes legyen a téli életkép.
– Szervusz, Anna! – A hangot senkiével össze nem téveszthette.
Anna megmerevedett, alig tudott nyelni, de szerencsére nem akadt torkán a falat. Viszont megszólalni sem bírt.
– Emlékszel még rám? – kérdezte a férfi, de nem mosolygott.
– Szervusz. Igen, persze – nyögte ki nagy nehezen.
– Hihetetlen, hogy itt találkozunk! Nagyon megörültem neked, amikor megláttalak.
– Én… Én nem is tudom, mit mondjak…
Norbi arca még komorabb lett.
– Zavarlak? Vársz valakit? – kérdezte enyhe csalódottsággal.
– Nem és még egyszer nem. Csak annyira furcsa látni téged…
– Leülhetek? – kérdezte a férfi.
Erre a kérdésre Anna nem számított. Ugyan miért akarna leülni hozzá? Nem értette, és ettől zavarba jött.
– Le akarsz ülni? – kérdezett vissza tétován.
– Ha nem bánod… Ha már így megláttalak…
– De… Nem is tudom. És mi lesz azzal a nővel, akivel jöttél?
– Igazad van. Egy pillanat, csak elköszönök tőle.
Azzal megfordult, visszalépve valamit mondott a lánynak, aki Annára nézett.
Majd bólintott és finoman megpuszilta a férfi arcát, aztán elsietett.
– Ő a lányom, Izabella – tért vissza Norbi, és mielőtt Anna bármit mondhatott volna, leült vele szemben.
– A lányod – ismételte Anna. – Nagyon szép.
– Igen és az a baj, hogy tudja is magáról. De már nagylány, tud magára vigyázni.
Erre csend lett. Egyikük sem tudott mit mondani. Ismerték egymást, mégsem voltak barátok. Nem voltak ismerősök sem, de szeretők sem. Nem lehetett a beszélgetést ott folytatni, ahol öt éve abbahagyták.
Anna az évek alatt kijózanodott és magára talált.
A férfi szomorkás tekintetébe fonta az övét, és várta, vajon mi következhet ezután.
– Meg akartalak keresni, de sose volt bátorságom – kezdte hosszú hallgatás után. – Egy éve mégis elváltunk. Most albérletben lakom. Nem vagyok túl jó parti. Mit mondhattam volna neked ennyi idő után?
– És most, hogy látsz, mit mondasz?
A férfi vívódott. A filmekben ilyenkor mindenki a megfelelően érzelmes mondatokat mondta, aztán jönne egy csók és a happy end felirat. Ám itt, december elején, egy pesti kávézóban ez nem a filmvászon volt. Minden mondat üresnek és közhelyesnek hangzott volna.
– Anna, nem akarom kínozni magam. És azt se akarom, hogy hülyének nézz… Tudom, hogy ez a helyzet most mindkettőnket megzavar. Vagy nem? Akarsz velem valamikor leülni és beszélgetni? Akarsz velem lenni az elkövetkező időkben?
Anna nem válaszolt azonnal. Várta, hogy a szíve kiesik-e a helyéből e szavak hallatán. Nem, nem esett ki, de azért kalimpált rendesen.
– Úgy gondolod, hogy van értelme? – kérdezte visszafogottan.
– Csak ennek van értelme – válaszolta a férfi.
A nő hallgatott és tudta, igaza van.
Folytatjuk…
fotó: Pinterest
