Majdnem együtt

Anna sokáig nézegette arcát a tükörben. Sima volt, ránctalan, talán a szeme alatti karikák jelezték csak, hogy elmúlt ötven. Pontosan egy évvel és egy hónappal. Nem volt szottyadt, megkeseredett, de már nem hitt a hurráoptimizmusban sem. Józan volt, a földön járt és olykor megengedte magának, hogy reménykedjen. Nem gyakran, mert nem ért rá ilyesmire, a túlagyalást meg nem szerette.

Tíz éve élt egyedül, de ez alatt jobban kiteljesedett az élete, mint előtte negyven évig. Legfőképpen azért, mert megismerte önmagát és nem akart jobb életet hazudni, mint amiben reggelente ébredt.

 
 

A kutyája és a lelkesedése kárpótolta a szerelemért. Persze voltak kisebb kapcsolatok az életében, de ezek hónapok alatt felbomlottak, mert azok a pasik mást akartak, mint ő. Ki feleséget, ki szeretőt, volt, aki csak egy-két gyors numerát. Volt olyan időszak, amikor ez tökéletesen megfelelt neki. Lehűtötte a szívét, és csak teste próbált tombolni, amely nem kapott teljes kielégülést.

Az ismerkedés sosem volt az erőssége, mert akikkel összeakadt, nem vágytak arra az Annára, aki ő volt, hanem a vörös, szeplős, szemtelen lányt látták benne, aki szabad, fesztelen és oltárian pimasz. Egyik sem szeretett volna belesni a fal mögé, mert még a falat sem látták, nemhogy a mögötte lévő mélységet.

Ahogy elmúlt ötven, valami azért feszíteni kezdte belül. Talán az idő húzott elé egy megugrani való akadályt, és azt súgta a fülébe, hogy igyekezzen, mert a homokszemek nála sem peregnek lassabban, mint másoknál.

Amikor végül felregisztrált egy társkeresőre, jót nevetett magán. Beállt a sorba, pedig minden idegszála tiltakozott ellene. Már az adatlap kitöltése több, mint egy órát vett igénybe. Csak a bugyija színét nem kellett megadnia ahhoz, hogy az oldal feldobja neki az ideális partnereket. Mintha a szerelem vagy szimplán egy kapcsolat nem állna másból csak abból, passzolnak-e a paraméterek. Első nap érkezett néhány bágyadt próbálkozás, de szóra sem méltatta őket. Ám második nap arra ébredt, hogy ott volt ő, akit azonnal akart. Ha a neten keresztül lehet erős szexualitást érezni, akkor nála ez bekövetkezett. Pedig csak két kép volt, amelyeken a férfi nem is mosolygott. Ez volt benne a legizgalmasabb. Mintha titkot rejtett volna a tekintete. És vajon melyik az a nő, aki ne szeretné a férfiak rejtvényeit, főleg, ha elérhetetlennek tűnnek?

Norbi illett hozzá korban, külsőleg és belsőleg is. Szédítően jó szövege volt, de nem azért, mert nagy dumás volt, hanem mert nem a sablont nyomta. Nem volt benne semmi, ami ne lett volna vonzó. Már attól bizsergett a combja belső fele, ha üzenet érkezett tőle. Minden pillanatban azt érezte, oda tudná magát adni neki, de azonnal. Nem, ez nem a megfelelő kifejezés volt, oda akarta adni magát, mert a teste a férfié akart lenni. Mégis jól nevelten visszafogta magát és úgy gondolta, az, aki mindent ad először, az semmit sem tud később.

Az első találkozásra a Margit-szigeten került sor, és ő úgy érkezett meg öt perccel a megbeszéltek előtt, mint egy felajzott íj: kilövésre várt, de megtartóztatta magát. Norbi nem okozott csalódást, mert nevettette és közben olyan finoman simogatta a hátát, combját, hogy a tarkóján vigyázzba álltak a göndör fürtök. Legszívesebben hagyta volna magát, szeretett volna ott a bokrok tövében a férfié lenni, de ilyet nem tesz egy ötvenegy éves nő fényes nappal. Hogy lehet-e pár órán belül szerelmesnek lenni, azt senki meg nem tudja megmondani, aki addig nem tapasztalta. De őt tudta. Lehet, és ez a lehet felért ezer igennel. Amikor elváltak, sajgott a teste a férfi után, és hazaérve a hideg zuhany alatt megfogadta, hogy nem vár a szeretkezéssel valami félreértelmezett ósdi szabály miatt, amit ő már ezerszer megszegett, most viszont, valahonnan előlopakodott az agyából a neveltetése és leállította.

Norbi fantasztikus üzeneteket írt és elragadtatása hasonló volt Annáéhoz. Mintha két fél narancs a világmindenségben egymásra talált volna és pillanatok alatt rájöttek, hogy egészet alkottak valaha. A második találkozás tökéletes volt. Anna valami megmagyarázhatatlan mámorban adta át magát a férfinak. Mindene ragyogott. A szeme, a bőre és kékre festett szeme is. Ha volt tökéletes szeretkezés, akkor az ott, abban a kis szobában, az volt. Olyan, amikor megáll az idő és nem befolyásolja sem isteni, sem emberi akarat. Anna szerelmes lett, de nem mesebeli rajongással halmozta el a férfi, amilyen a filmeken van, hanem szeretettel, olyannal, amiben a test és a lélek nem válik szét, hanem önnön burkával borítja be a másikat.

Nagyon sokat adott és még többet kapott ezekben a napokban. Felébredt benne a nő, az erőszakkal altatott szexualitás, de mindezzel együtt az ember is, aki hinni tud önmagában. Ehhez ő nem volt elég önmagának. Kellett hozzá egy addig ismeretlen energia. Anna ezekben a napokban fénylett, mert belülről világította valami ismeretlen fény. A tűz, amelyben lobogott, kis híján porig égette. Tudta, hogy ha ez így marad, nem lesz se eleven, se holt, mert megperzselődött, és ennek ára lesz.

Próbálta meglesni a férfit, vajon érez-e hasonlót, de nem tudott belelátni. Mégis a keze, az érintése, a csókja azt mondta igen, ő is ezt éli meg. Ennél többet nem lehet akarni az élettől. Ennél több talán nincs is.

Egy hét. Ennyi adatott meg. Aztán Norbi eltűnt. Nem írt, nem válaszolt az üzenetekre. Ekkor Anna már tudta, hogy válik és régóta külön él a feleségétől. És kezdte megmagyarázni magának a férfi cselekedeteit. Jól, rosszul, de mentegette. Nem volt ez igazi mentegetés, csak valami önigazolást keresett arra, miért nem csalódott benne.

Amikor Norbi újra előkerült, bevallotta, nem tudja, mit kezdjen az életével, mert a felesége megfenyegette, hogy kisemmizi és az utcára teszi. A közös ház volt életük fő műve, ami nem volt egy palota, de azért minden téglája a férfi verítékét őrizte. Ugyanígy volt a kerttel, a tetőtérrel, a lugassal, amit ő készített, ahol otthon volt. Hiába ment tönkre a házasságuk, ezt elengedni nem tudta. Kérte, hogy Anna ne gyűlölje, ne kényszerítse választásra, értse meg, hogy neki fontosak a tárgyak, mert a múltat jelentik. Az egész életét. Hiába érez Anna iránt valami csodálatos szerelmet, az nem tudja felülírni élete éveinek eredményeit, amit kemény munkával teremtett meg. A ház, a falak hívják, és nem engedik.

Anna nem mondott semmit. Úgy érezte, tud várni. Talán történik valami és ő ebben a várakozásban Norbi tudtára akarja adni, hogy nem sürgeti. Nem fogja nyaggatni, nem kérleli és nem szorítja sarokba. Egyszerűen vár, mert várnia kell, és erre nincs magyarázat. Hogy Norbi mit gondolt erről, nem lehetett tudni. Ő úgy hitte,a nő elfogadja döntését, nem befolyásolja.

Pokoli hetek következtek. Nem beszéltek, nem találkoztak. Anna lefogyott, de megerősödött. Úgy érezte magát, mintha ez a nemlétező szerelem infúzióként működne a hétköznapokban. Nem csapolta ki belőle a remény cseppjeit, mert nem látszott a változásnak nyoma sem.

Valami érthetetlen módon nem gyűlölte Norbit. Olykor sajnálta, de nem lenéző módon, ahogy a legtöbb ember tenné, inkább egy anyához hasonlóan, akinek gyereke, ha elesik, megüti magát, de villámgyorsan feláll, majd fut tovább.

Letörölte magát a társkeresőről és nem akart már ismerkedni. Nem volt értelme, hiszen ha az ember megtalálja a másik felét, nincs értelme újabb után keresgélni. És az övé megvolt, csak nem akart kapcsolódni vele. Másfél hónappal később, amikor már egészen új emberré alakult mind külsőleg, mind belsőleg, megjelent a férfi. Váratlanul becsengetett, mintha tudta volna, hogy Anna otthon lesz, pedig az szinte örökösen úton volt. Amikor Anna elindult az ajtó felé, nem volt kétsége afelől, ki áll kinn. Abban sem kételkedett, hogy a férfi milyen választ fog adni. Tudta, hogy szereti őt és ő is ezt az embert, akinek az életébe nem fér bele egy szerelem, mert túl nagy és túlságosan elsöpörne mindent. Vannak emberek, akik nem bírják el a boldogságot. Megijednek tőle.

Norbi megállt az előszobában és arca merev volt. Próbált mosolyogni, és amikor megölelte Annát a nőből áradó illatot úgy lélegezte be, mint az életmentő oxigént.

– Nem akartam írásban elmondani. Nem akartalak bántani, mert még soha nem találkoztam hozzád hasonlóval. Mégsem tudok veled élni.
– Igen, tudom – válaszolta Anna.
– Nem hiszem, hogy megérted a döntésem, de van egy lányom, egy házam és egy életem. Ezeket nem tudom felborítani. Nem vagyok elég bátor az újhoz. Nincs már elég időm, hogy felépítsek egy másikat. Ötvenöt vagyok. A férfiak is öregszenek… Megpróbáljuk újra együtt.

Anna nem szólt semmit. Nem sírt, nem remegett. Csak nézte a férfi arcát és elmerült benne. Szerelmet és szeretetet kapott tőle. Olyat, amilyenről mások egész életen át álmodnak. Miért haragudna rá? Döntött és ez a döntés annyit jelentett, hogy nem őt akarja. Ettől még nem szennyeződik be az elmúlt időszak.

– Menj! – mondta neki. Azzal megölelte és elengedte.

fotó: Pinterest

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here