Máltai kaland 1.

Az úgy kezdődött, mondjuk egy történet kapcsán, és már ömlik is belőlünk a szó. És tényleg úgy kezdődött, hogy a lányom úgy röpke két éve azt mondta, kiköltöznének Máltára. Ő, a férje és az unokám. Persze hevesen bólogattam, azt gondolván, messze van az, én meg majd feldolgozom a tényt addig. A messzéből azonban villámgyorsan közel lett. Egyszer csak azt vettem észre, hogy árulják a házat, aztán számolgatják, mennyi pénzük marad, ha mindent kifizetnek, törlesztenek, és szállítót fogadnak.

Minden gyorsan és pörgősen ment, de én az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy megteszik. Persze, aki tudott róla, nem győzte megjegyezni különös hangsúllyal, hogy mennyire bátrak, mások azt mondták, ugyan, csak egy fellángolás, még jó néhányan azt a kérdést tették fel, hogy miért éppen Málta? Szeles, sziklás, még a volt férjem is a szakadékokkal jött, no meg a kietlen tájjal. Én meg csak hallgattam, mert azt jól tudtam, hogy vakmerőek, azt is, hogy mennyivel könnyebb lesz az unokámnak, ha anyanyelvi szinten beszélt angolul és máltaiul, közben mégis fájt a szívem, hogy elveszítem, hiszen nem a szomszédban lesz.

 
 

Az is bántott, hogy ki tudja, mennyire fog tudni magyarul. Mi van, ha nem akar majd úgy beszélni (miért ne akarna, hiszen a szülei magyarok!), vagy épp nem ismeri majd a magyar kultúrát, nem tud majd írni és olvasni magyarul? Miközben én ezek miatt keseregtem, elérkezett a kiköltözés napja. Aznap reggel épp nem sírtam, de csak azért, mert gyomoridegem volt, és még nem tudatosult bennem egészen, csak kicsit, csak nagyon kicsit, hogy az elmennek nem képletes, hanem órákon belül bekövetkezik. Persze, nem akartam, hogy lássák, mennyire fáj, aminek az lett a következménye, hogy az utolsó estén gyomorgörccsel lézengtem és hányingerrel küszködtem. Kicsit szégyelltem magam, mert milyen anya az olyan, aki ennyire nehezen érti meg, hogy minden rendben lesz? Az összes kollégám csóválta a fejét, és azt sorolta, hogy ne aggódj, majd mész utánuk. Gondolom, más se hiányozna nekik oda, mint egy jó ötvenes, angolul alig tudó nagymama, aki néha úgy érzi, maga sem tudja, hol a helye.

Amikor elmentek, megkönnyebbültem. Vége volt a feszültségnek, vége a jajongásnak, újabb dologra kellett koncentrálnom. Arra, hogy pár nappal később én is utánuk megyek. Egyedül! Semmi pánik, nem a nyakukra, csak pár napra. Már a becsekkolással gond volt, mert az applikáció nem akarta elfogadni. Aztán még dolgoztam az indulás napján, és azon töprengtem, el lehet-e tévedni a Liszt Ferenc reptéren? Nem, nem lehet, főleg, ha nem vagy vak és néma.

Az az anya, bemész az ajtón, és jobbra fordulsz útmutató volt az első, amit meg kellett jegyeznem. Hadd ne mondjam, nem először repültem, és boldogult fiatalságomban egyedül is voltam néhányszor Londonban. De hol van az?

Így felvérteztem magam, mondván bátor, rátermett és ügyes vagyok, olyan nagymama, aki letagadhatna 10 évet is – napszemüvegben. Kár, hogy nem lehet mindig abban lenni, mert a kevésbé ruganyos ízületeimet még el tudom rejteni, de a szemem alatti mélyedéseket másképp sehogyan. Többször elmondtam magamnak, hogy Málta nem a világ végén van. Mész, repülsz, leszállsz és ennyi. Nem kell ezt túlbonyolítani. Igen ám, de egy X generációsnak nem természetes közege a telefon. Szorongatja, szorongatja, de nem igazán tudja, mire jó a beszélgetéseken és az üzeneteken túl. Jaj, anya, hallottam megint, töltsd le a Boltot, és majd hívsz taxit. Ez kettő dolog…Letölteni, remek, az ment. De Máltán olyan betűk és szavak vannak, amelyek arabra hasonlítanak, és még leolvasni sem tudom őket, nemhogy leírni.

Amikor kiszálltam a repülőből, persze nem ott jöttem ki, ahol a többiek, én találtam egy másik Exit feliratot. Odakint sötét volt, és mérhetetlen pára. A szívem zakatolt, de nincs gond, lebetűzik nekem a címet, és várok. A Bolt meg jön, de ki tudja hol áll meg, mint a feldobott kő.

Közben hallom, hogy mutasd hol vagy, húzd le a térképet, hogy lássam, hol jár a kocsi, és nyugodtan kiléphetsz az alkalmazásból, (ki? és ha soha többé nem jutok vissza?) ha megjegyezted, milyen típusú és mi a rendszáma…Á, én mindent. A rendszámok a kedvenceim, az autókat meg a színük szerint csoportosítom. És a Bolt megérkezik, de nem talál. Én se őt. Felhív. Az indiai angolt akkor sem érteném, ha beszélném, de így meg csak hebegek-habogok, és sétálgatok le-fel. Közben a lányom írogat, hogy na mi van, jössz-e már, megvan-e a fickó, és hogy kapcsoljak be helymeghatározást is, hogy lássa, merre haladok.

Hogy? Kérdem megint, közben a fura angol hang magyarázza, merre van, a két lábam kétfelé fut, és hallom a legegyszerűbb választ a hogyanra: ahogy a múltkor. Egy Z generációs nem érti meg, hogy a múltkor nem létezik, és tudja a fene, hogyan csináltam akkor. A hátamon és a hónaljamban csordogál az izzadtság, és szidom Máltát, a tengert, a francos repteret, és fogadkozom, hogy ha megérkezem, azonnal iszom valami erőset.

És csodák csodájára a boltos fickóval megleljük egymást tíz perc után. Szégyellem magam, hogy bénáztam, ő meg mosolyog, talán rajtam. Helymeghatározás bekapcsolva, elrabolni nem fog, ha meg igen, akkor a hullámat megtalálják, hiszen jelölve lesz, hol vagyok.

Odakint sötét van, és a párás taxiban csendesen szentségelek, de már nem aggódom, csak az jár a fejemben, kell-e borravalót adni, és ha igen mennyit, hisz ez a szerencsétlen fickó le-fel szaladgált. Én fent vártam, ő meg lent a parkolóban. Igazán nagy csoda, hogy megismertük és megleltük egymást. Így érkezem meg Máltára, én a nagy segítség (takarítás, kipakolás, a dolgok elrendezése az albérletben), én, aki úgy gondolom, hogy fiatal vagyok még és lelkes, ki hinné, hogy ötven múltam…Ugye, hogy senki, hiszen élek, repültem, boltozom és kiszállok egy vadidegen helyen, ahol nem rabolt el senki, és testi bájaimat se akarta magáévá tenni. Szóval, hurrá Málta, de nagyon jó lenne már ágyban lenni és kipihenni, hogy elszánt és baromira „ügyes” voltam…

Folyt. köv.

 

Fotó: Polina ⠀: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/varos-tajkep-viz-csonakok-7692479/

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here