Pár napja vandálok elpusztították Manófalvát, amely Budakalász mellett helyezkedett el. Kánya Tamás alkotását gyerekek és felnőttek csodálták, mert nem volt más, mint egy valódi csoda a természetben. Egy darabka a lelkünkből, amely még otthon volt a mesékben.
Ez a fajta rombolás sajnos megmutatja, milyen helyzetben van az országunk, milyen állapotban vannak az itt lakók. Nem lehet mentegetni azokat, akik tették, mert nincs mentségük. Elpusztítottak valamit, ami szép volt, amiben gyönyörködni lehetett, nem beszélve arról az önzetlenségről, amellyel az alkotó nyújtotta át a kirándulóknak.
Kánya Tamás, Manófalva megálmodója értetlenül áll a romok között, hiszen az installáció hónapokig készült. A kézzel faragott házikók, a fűzfavessző-hidak mind azt hirdették, hogy van még szép és meseszerű ebben a mai világban. Még akkor is, ha rohanunk, ha nem érünk rá, de a természet és az ember időnként szövetségre lép egymással. Ebben a szövetségben, ebben a picinyke országban madarak csipegették a magokat, megbújtak mókusok, és az emberek csendben figyelték a varázslatot.
Ezt azonban valakik nem bírták elviselni. Lehet, hogy irigységből, vagy épp ittas állapotban, hogy a drogot ne is említsük, megrongálták a falut. A hidakat eltörték, az elemeket kiszedegették a földből, és a fákra erősített díszeket messzire eldobták. Mintha gyűlölet vezette volna őket, mintha csak az lett volna a céljuk, hogy elvegyék mások örömét. Ez a tett nemcsak egy műalkotás megsemmisítése, hanem korunk látlelete. Egy üzenet, egy fájdalmasan sötét hír arról, hogy milyen könnyű elpusztítani mindent, ami nem tud védekezni. A természetet, a csendet és az álmokat.
Manófalva egy apró sziget volt túlhajszolt életünkben. Nem azért felháborító ez a rombolás, mert barbár tett, hanem mert megmutatja, hogy ebben az országban nem tudnak örülni az emberek mások sikerének. Nem képesek elfogadni, hogy egyesek önzetlenül adnak, és nem várnak cserébe semmit. Ezen a helyen nem volt belépő, nem volt tolongás vagy verseny, itt csak mosolyogni és ámuldozni lehetett. Az alkotó elmondta, hogy a károkat helyrehozni nem lehetséges. Benne is eltört valami, ahogy sokunkban, akik olykor még remélnek.
Meghalt a mese, a szépség, de talán még maradt valahol egy szikra, amely segíteni tud abban, hogy az ember ember maradjon ebben a szörnyű világban. A reményt, a vágyat a szebbre és a jobbra, nem lehet lábbal eltiporni. Mégis fáj látni, hogy egyeseknek mindez csak arra volt jó, hogy megmutassák, hatalmuk van valami felett, ami nem az övék.
Elszomorító és felháborító megélni, hogy idáig süllyedtünk. Ahogy a cseszneki vár játéka sem volt más, mint élő felkiáltójel: nem jó irányba haladunk, nem jó ez a mindent megengedő és eltűrni képes társadalom. A határok és a szabályok bennünk kellene, hogy legyenek, és fel kellene már fognunk, hogy nem értünk történik minden. Mi vagyunk azok, akik még jót és kedvest adhatunk a világnak, hogy viszonzást várjunk. Nem fordítva.
Kép forrása: 24.hu
