Úgy szerettem beléd, hogy nem is akartam. Csak teltek-múltak a napok és mindegyik más volt és mégis hasonló. Egyikben sem voltam boldog, talán boldogtalan sem, mert nem vettem észre, hogy számítok valakinek ezen a világon. Nem voltam egy szál különleges rózsája senkinek sem, nem akart megvédeni engem a széltől, de még a villámcsapástól sem senki. Megtanultam önmagammal törődni, nevetni nappal, ha sírtam éjjel. Egyre könnyebben ment és hidd el, nem volt ez hazugság. Nyitott szívvel fogadtam a jót és a rosszat, és úgy hittem, rendben vagy így minden.
És akkor jöttél te. Csak lassan, óvatosan közelítettél, de én már akkor tudtam, hogy akarlak, amikor még csak kósza vágy voltam nálad. Istenem, mindig nevetnem kellett, amikor együtt voltunk!
Olyan lettem melletted, mint aki kiszabadul egy sötét kamrából, ahová önmagát zárta, és messzire dobta a kulcsot. Ahogy ébredeztem, úgy fénylett fel nekem a világ. Veled. Hogy ez szokványos történet? Meglehet. Hogy megesik másokkal is a nap minden percében szerte a világon? Igen, így van. De belőled egy van, meg belőlem is, és a mi párosunkból szintén nem lehetett több. Ezért nem hiszem, hogy valaki ugyanazt érezhette, gondolhatta, megélhette, amit te meg én.
A történet vége is pontosan olyan lett, mint százaké, ezreké. Egyikünk megelégelte. Máig úgy hiszem, hogy én nem jutottam volna el arra a pontra, amire te. Az a pont volt az útvégi fa, ahol elágazik az ösvény. Biztosan tudom, én veled mentem volna még akkor is, ha te nem akartad volna. Ostobaság, már tudom, de akkor nem hittem.
És egy évvel később még mindig fontos vagy nekem. Már rég nem keresel, nem ébredek az üzenetedre, nem vagy kíváncsi, mit is érzek, mert már nem fontos az én életem neked. A legrosszabb az, hogy én nem tudom ezt elmondani. Ne hidd, nem sírok magamba roskadva, sőt hangosan nevetek újra, mégis rád gondolok a nap sokkal több pillanatában, mint kellene. Örömmel tölt el, ha látom, hogy boldogulsz, hogy jókedvű vagy és sikereid vannak. Ilyenkor becsukom a szemem és megpróbálok emlékezni egy-egy olyan percre, amelyben én érintettelek meg téged. Nem kézzel, nem szóval, inkább a lelkemmel. Mert volt ilyen, kár tagadni. Veled voltam, neked és melletted, ahogy egy ember a másikkal lehet. Ezer fokon égve, ragyogva, majd lassan pislákolva és kioltva.
Még mindig te vagy az első gondolatom reggel és az utolsó este. Vajon meddig tarthat egy szerelem, ha már a másik rég elfelejtette, hogy benne élt? Magam sem értem, hisz nélküled süt a nap továbbra is, van szivárvány az égen, és nem állt meg a Föld forgásában. Talán csak az én világomban lassult le minden és csendesedett el háborgó szívem.
Hogy szeretlek-e még, nem kérdés. Mindig is foglak, és ebben nincs semmit túlzás. Azért, mert van olyan szeretetet, amely csillapodik, de sose huny ki. Nem kérdezem, elhiszed-e, mert már nem érdekel, vajon te szerettél-e. Voltunk és már nem vagyunk. Csak az én emlékeim maradtak túl frissek ahhoz, hogy bezárjam őket egy dohos kamrába és hagyjam a polcon penészedni mind. Ez viszont már az én dolgom.
Még mindig bennem vagy, benne élsz minden elcsukló mondatomban, eltévedt napsugárban és a reggeli kávéban, amit nélküled kortyolok el.
Bennem most, mindig és úgy hiszem, mindörökre.
fotó: Pinterest
