Amikor magamhoz térek, Tomit látom, arcán hatalmas rémülettel.
– Lili! Lili! – kiáltja. Nem értem, miért kiáltozik, tudom, hogy ki vagyok, csak azt nem, mi történt velem.
– Mi történt? – kérdem kábultan.
– Nem tudom. Hívtuk a mentőt, de még nem ért ide. Hogy vagy?
– Fázom – suttogom. – Nagyon hideg van.
A sorozat előző részeit itt olvashatod
Azonnal leveszi a kabátját és segélykérően néz szét. Valaki egy takarót nyújt át neki.
– Nagyon megijesztettél. Azt hittem, meghaltál – mondja halkan.
Jó páran állnak körülöttem, de senki nem szól semmit.
Nem válaszolok. Mit is mondhatnék? Nem tudom, mi lett velem hirtelen. Arra emlékszem, hogy a szívem hevesen vert, majd jöttek az apró villanások. Mielőtt szólásra nyitnám a szám, hallom, hogy megérkezik a mentő. Berohannak ketten és azonnal mellém térdel az egyik.
– Hogy van? Jobban? – kérdi. Magam sem tudom, de bólintok.
– Nem kell bevinniük, rendben leszek – mondom és megpróbálok felülni. Könnyebben sikerül, mint reméltem. Az orvos megvizsgál, megnézi a szemem, kitapintja fejemen a dudort, ami fáj, de nem veszélyes. Megkérdi, mikor ettem utoljára, és hogy mit ittam. Türelmesen válaszolgatok, ő meg hümmög.
– Történt valami, ami esetleg felkavarta? Én úgy látom, nincs szervi baja, egy vérvétel mondjuk nem ártana. Mégis az a sejtésem, hogy inkább lelki eredetű ez az ájulás.
– Komolyan? – kérdi Tomi. – Egy orvos mondhat ilyet? Nem akarják inkább bevinni? Talán többet megtudhatnának.
A hangja ellenséges és undok. Érzem, hogy aggódik, és elégtelennek érzi a rólam való gondoskodást.
– Hogy érzi most magát? – teszi fel a kérdést a fiatal orvos. Nemrég óta dolgozhat, talán harminc sincs.
– Jól vagyok. Tényleg. Nem akarok kórházba menni. De ígérem, hogy elmegyek vérvételre.
– Csak javasolni tudom. Ha úgy érzi, nem lesz gond, akkor nem erőltetem. Továbbra is meg vagyok győződve arról, hogy az ájulást a stressz okozta.
Talán igaza van. Nem tudhatom, de az biztos, hogy mostanában tényleg sok felkavaró dolog ért. Eddig azonban soha nem fordult elő velem, hogy ez ily módon hatott volna rám.
Elköszönnek, én meg kicsit restellem, hogy hiába fáradtak. Érzem, ahogy zsibbadt ereimbe visszatér az élet, és a helyiség minden vendége egy emberként lélegzik fel, mehet az élet tovább. A kocsma sem boldog, ha ilyesmi történik odabenn.
Tomi átölel.
– Hazavigyelek? – kérdi. – Vagy sétáljunk, mert a levegőn jobb lesz?
– Fáradt vagyok, haza akarok menni.
– Haza hozzánk vagy hozzátok?
Megütközöm. Most viccel? Oda, ahol gyűlölnek, haszonlesőnek tartanak? Oda, ahol az anyja mindent elkövetett, hogy engem eltávolítson?
– Igazi haza legyen – mondom csendesen.
– Az lesz – válaszolja.
Lábam már nem remeg, és mintha minden hirtelen más lenne odakinn. Hűvös van, de már nem reszketek. Tomi a kocsijához kísér, kinyitja az ajtót és úgy ültet be, mint egy törékeny porcelánbabát. Bekapcsolja a biztonsági övem, közben lágyan végigmér aggódó szemekkel. Tekintetében szeretet van. Nem, szerelem. Olyan, amilyen azelőtt volt, mielőtt az anyja bekavart volna. Még a Bora Bora előtti szerelem fényét látom, és nem merem elhinni. Biztosan képzelődöm, mert annyira vágytam rá.
– Nagyon féltem, hogy elveszítelek – mondja és gázt ad. Érzem, hogy nem hazudik. Miért mondana ilyesmit, ha nem gondolja komolyan? Kábítania felesleges lenne. Tudja, hogy szeretem, már nem kell levennie a lábamról.
Csendben gurulunk. Az este egyre jobban beteríti az utcákat. Alig járnak már odakinn. Megtapogatom a fejem, talán jó lett volna rá jeget tenni, de senkinek nem jutott eszébe, mihelyt megjelent a mentő. Mondjuk, nekik sem. Talán, mert egy kis púp az egész. Lelki eredetű ájulás, jut eszembe, és nagyon furcsának találom. Mintha egy romantikus regényben lettem volna, olyan volt. Kis repülősó és már rendben is lett volna minden, ha kétszáz évvel ezelőtt születek.
A kocsi halkan gurul az aszfalton, elektromos, egészen más, mint a mi kattogó-csattogó Suzukink. Amikor megáll, meglepve látom, hogy nem a házunk előtt vagyunk, de nem is Tomiéknál. Egy kis kőház előtt parkolunk le, amelyen repkény fut, de az is lehet, hogy vadszőlő, nem tudom kivenni a sötétben. Az utca sem ismerős. Hol lehetünk?
– Hová hoztál? – kérdem izgatottan.
– Szeretnék neked mutatni valamit! A véleményed érdekelne. Jól vagy annyira, hogy ki tudsz szállni?
– Persze, mondtam már, de fáradt vagyok, és szerettem volna mihamarabb otthon lenni.
– Adsz nekem tíz percet, és ígérem, utána tényleg hazaviszlek.
Hangja szinte könyörgő. Nem tudok neki nemet mondani. Látom, hogy neki sem könnyű, és valóban ráijesztettem.
Kiszállunk.
A vaskapu rozsdás, nyikorogva nyílik.
– Mint egy horrorfilmben – jegyzem meg némi iróniával.
Tomi elmosolyodik. Hátrasimít homlokából egy rakoncátlan tincset és megfogja a kezem.
Óvatos, még nem tudja, mennyit merjen, hiszen kis híján szakítottunk. Bársonyos markában elveszik a kezem, de azt tudom, hogy nagyon jó belesimulni, érezni, hogy fog, hogy tart valaki ezen a világon. Persze ott van a családom, de rajtuk kívül is jó lenne szeretve lenni. Azt hiszem, nem nagy kérés ez.
– Nem kell félned, nincs Freddy Krueger az ajtó mögött – mondja, és azzal a zsebébe nyúl és kivesz egy kulcsot. A zárba helyezi, elfordítja és egy majdnem üres előszoba képe tárul fel előttünk a félhomályban. Nem kapcsolja fel a villanyt, ami azért ijesztő.
– Állj meg itt! – parancsol rám. Azzal faképnél hagy.
Eltűnik az egyik ajtó mögött, majd pár másodperc múlva kitárja. Az apró szoba közepén egy asztal áll, rajta gyertya és két tálka. Belépek. Ránézek Tomira, aki várja a reakcióm.
– Ez meg mi? – faggatom.
– Ez egy bolti desszert két kanállal. Ennyire vagyok képes. Gyertyát gyújtani tudok, főzni még nem. Viszont azt igen, hogy szeretlek téged. Nem akartam ma este idejönni, de nem bírtam várni.
– Várni? Mire?
– Lili, azért jöttem előbb haza, mert kiürült ez a lakás. A nagynénémé volt, de az enyém lesz majd valamikor. Szerettem volna megkérdezni, hogy el akarsz bújni velem ide a világ elől? Akarsz-e itt élni úgy, hogy távol leszünk anyáéktól, a gondoktól és mi lakjuk be, rendezzük be, hogy ez legyen az első közös fészkünk?
Szinte megdermedek. Az örömtől, a meglepetéstől vagy a félelemtől? Magam sem tudom.
– Istenem, ez gyönyörű! – kiáltom.
– Még üres, de jó lesz! Nem érdekel, hogy a szüleim mit akarnak! Az sem, hogy válnak! Csak az a fontos, hogy mi együtt maradjunk. Nem akarom, hogy azt hidd, nem bízhatsz bennem. Az, hogy elveszíthetlek, számomra a legnagyobb rossz, ami csak történhet. Én téged akarlak!
– És mi lesz Bora Borával? A pénzzel? Anyukáddal?
Tomi közelebb lép, megsimogatja a hajam.
– Tényleg fontos ez most? – kérdi.
– Igen, az! Nagyon fontos.
Magához húz és megcsókol. Csókja forró és mohó. Aztán csak szorít, de annyira, hogy nem kapok levegőt.
– Figyelj! Annyiból élünk, amennyink lesz. Anya véleménye hidegen hagy. Apáé is. Bora Bora meg pláne. Itt ez a kis ház átmenetileg, no meg a somlói, legyen ez a mi első igazi közös esténk!
Nem jutok szóhoz. A mai nap olyan, mint egy forgószél…Volt benne minden. És most, éjfél előtt pár perccel, egy majdnem üres lakásban, ahol van egy asztal, két nyikorgó szék, két bontatlan somlói, úgy érzem, életem kirakósa hirtelen rendeződik.
– Szeretlek! Senki és semmi más nem érdekel! – mondja. – Haragszol még rám?
– Ha kevés a tejszínhab a desszerten, akkor haragudni fogok – mondom kacagva. – Ezt jól jegyezd meg!
Erre megfordul, komótosan kisétál a szobából, és pár pillanat múlva egy habszifonnal tér vissza.
– Na! Most parancsoljon valami lehetetlent, kisasszony!
A szoba, amelyben eddig csak két gyertya világított, megtelik fénnyel és szerelemmel.
Egymásra nézünk és mindketten tudjuk, jöhet ezután bármi, képesek együtt a világ ellen is menni, ha kell.
Felpattintom a desszert fedelét, és a műanyagkanállal belenyúlok a valaha volt legkevésbé romantikus finomságba. Hallom, hogy a közeli templom tornya éjfélt üt. Új nap és új élet kezdődik mindkettőnknek, és biztos vagyok benne, hogy ez az élet maga lesz a csoda minden bajával örömével együtt, mert szeretjük egymást. És ez elég kell, hogy legyen minden hétköznapi és ünnepi csodához.
Vége
