Kíváncsi vagyok, mennyit érek. Mennyit ér a nem az én számból. Sose, tényleg sose hittem volna, hogy megvehető vagyok, és mégis. Mindenki az, mondta régen apa, de nem szerettem ezt hallani tőle, mert azonnal szennyessé tett mindent. Hogy a pénz jó dolog-e, arról nem kell ódákat zengenem, viszont szükséges, azt tudom.
Nincs szerelem szegénységben, az csak egy hülye mítosz, mondván, régen boldogan éltek a fene nagy szeretetben és nyomorban. Na, persze, de akkor nem volt internet, közösségi oldalak, és nem versenyzett mindenki mindenkivel. Még a legostobább is. Régen talán az volt egyszerűbb, hogy pontosan tudni lehetett, kinek van vagyona, és ki szegény, mint a templom egere. A nincstelen nem hivalkodott a nagy semmivel, és nem próbálta meg elhitetni a világgal, hogy jól él. A gazdagon meg látszott a jólét.
A szegénynek is szüksége van ruhára, fűtésre és ennivalóra, ahogy mindenkinek. Nekem ne mondja senki, hogy ezek hiánya nem okoz törést a boldogságban. Talán csak a nagyravágyás kisebb, vagy inkább a nagyot akarás.
Mi mindig ebbe a rétegbe tartoztunk. Apa buszsofőr, anya dadus. Mindketten egész életükben tették a dolgukat rendesen, mégse mentünk semmire. A húgom és én tisztában voltunk azzal, hogy mi sose kerülünk be a suli elit rétegébe, mégse bántuk.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem fájt a szívem, amikor tanévkezdéskor néhányan a tengerről meséltek, mi meg a Balatonon is csak kétszer voltunk egész életünkben. A tenger mindig is vonzott, mert a végtelenséget mutatta volna meg nekem, ha egyszer láthattam volna. Viszont a sors vagy a természet, nevezzük bárminek, kárpótolt bennünket egy dologgal. Bármilyen furcsa, mert semmit nem kaptunk az élet nevű játékban, egy valamit azonban igen: szépséget. Tudom, vicces meg bután hangzik, de mindketten csinosak és szépek vagyunk. Aliz még nem tudja, nem is érdekli, mert tizenkét éves, de én már huszonöt, és megtapasztaltam, hogy számít a külső.
Sose értékeltem túlságosan, azzal viszont tisztában voltam és vagyok, hogy sok előnyöm származik belőle. Nem igyekeztem élni vele, mert a szépség egy adottság, múlandó, nem fontos.
Anya és apa sose mondogatta, hogy mennyire jó nekik, hogy ilyen szép gyerekeik vannak, de hallották eleget a szomszédtól, baráttól. Féltékenység szólt belőlük, meg az irigység, de a mi családunk nem arról volt híres, hogy ezen kiakadt volna. Apa minden hajnalban felült a buszára, tette a megszokott köröket és esze ágában sem volt azon gondolkodni, hogy milyen jó neki a húgom miatt, aki talán nálam is szebb. Rám is büszke volt amiatt, hogy elvégeztem az óvónő képzőt, és nagyon gyorsan találtam munkát.
Az óvoda volt az a hely, ahol összefutottam és megismerkedtem a majdani vőlegényemmel. Egy haverjával jött annak a kislányáért, Sáriért, aki egy tündér volt. Egy rosszcsont tündér. Megszólított, mosolygott és kinyomozta a nevem meg a telefonszámom. Tetszett, hogy talpraesett, hogy nem várja el, hogy én kezdeményezzek, ahogy a mai srácok nagy része. Akkor még nem sejtettem, hogy a vérében van mindez, ő ehhez szokott, ilyen a családja.
Néhányszor találkoztunk, aztán bemutatott pár barátjának egy szórakozóhelyen. Fél év is elmúlt, amikor bejelentette, hogy elvisz a szüleihez. Anya tapsikolt örömében, mert szerinte egy lány ne harmincévesen szüljön. Hiába mondtam neki, hogy szó sincs esküvőről, ez csak egy sima találkozás, kinevetett. Előre ivott a medve bőrére. Meg is akadt a torkán a korty.
Az a találkozás nagyon jól sikerült. Mi több, tökéletesen. Tomi szülei viccesek és intelligensek voltak. Örömmel vitattuk meg az élet nagy kérdéseit, egyértelmű volt, hogy kedvelnek. Én meg boldogan repültem haza, még az sem zavart, hogy elképesztően gazdagok. Tomi nem mesélte, hogy kisebb palotában laknak, hogy hat fürdőszobájuk van és medencéjük is a ház mögött. Nem részletezem, ők nem a Balatonra jártak nyaralni.
Anya meghökkent, amikor elmondtam neki. Felhúzta a szemöldökét, és megcsóválta a fejét.
– Én nem hiszem, hogy őket nem izgatja, hogy szegények vagyunk.
– Hagyd ezt abba, nem a középkorban vagyunk! – rivalltam rá, mert nem értettem, mit akadékoskodik. Már az is baj, ha valaki gazdag? Hiába soroltam neki, hogy kedvesen bántak velem, nem faggattak, inkább hagyták, hogy meséljek az életemről.
– Ahogy gondolod… De én úgy tudom, a pénz a pénzt szereti – mondta. Nem győztem meg a tiltakozásommal.
– Az biztos, hogy Tomi szeret engem. Én meg őt, és nem a pénzét – jegyeztem meg pikírt hangon.
Apa felnézett az újságból és hallgatott.
Egy éve voltunk együtt, amikor Valentin napon Tomi megkérte a kezem. Úgy láttam, boldog és én is az voltam. Elhatároztuk, hogy nem csapunk nagy lagzit, hogy anyáék ne érezzék magukat rosszul. Egyikünknek sem hiányzott a nagy dáridó, a szüleimnek a pénzkidobás. Azt hittem, ennek örülni fognak, de nem lettek boldogabbak. Dühös voltam rájuk, amiért nem lelkesednek, akkor még nem sejtettem, hogy anya beteg. Nem is akarták elmondani, de én megtaláltam a leleteit a komód aljában, ahol harisnyát kerestem.
Méhnyak rák. Amikor számon kértem a hallgatásukat, azzal védekeztek, hogy az esküvő után akartak szólni. Ettől a naptól kezdve anya állapota romlani kezdett. Vittük orvostól orvosig, vettünk egy rakás gyógyhatású készítményt, megrendeltünk mindent, amit csak javasoltak neki. Apa fizetése egyszeriben mind anyára szállt, és hirtelen nem tudtuk kifizetni a villanyt, aztán a fűtést… Megtiltották, hogy Tominak szóljak. Nem szorulunk rájuk, mondogatta apa büszkén, pedig nagyon is szükségünk lett volna segítségre. Tomi azonban nem volt ostoba, rájött, hogy baj van. Minden megtakarítását nekem adta, és mivel még nem volt saját jövedelme, nem tudott többel segíteni.
Aztán eljött az a nap, amikor a szülei a születésnapját tartották. Új kocsit kapott meg nyaralást Bora Borára. Érdekes módon nem mondták, hogy kettőnknek szól. Hamar rájöttem, hogy miért. A szülinapi bulin a majdnem-anyósom megkért, sétáljak vele a kertben. Ott, akkor hangzott el a kérdés.
Egyszerű volt és lényegre törő: mennyi pénzért hagynám el a fiukat? Tudják, hogy Tomi szeret engem, hisz megmondta nekik, de ők nem ilyen csóró lányt akarnak mellé. Az elején azt hitték, nem komoly a kapcsolatunk, én is egy leszek a sok közül, de amikor előhozakodtunk az esküvővel, rájöttek, hogy komoly gondot jelentek. Tomi nem akar elhagyni, ezért kérnek engem, hogy tegyem meg én, szakítsak vele, és ők megfizetnek érte.
Tisztában vannak vele, hogy anya gyógykezelésére jól jön minden fillér, ezért ők hajlandók nagyobb összeget áldozni, hogy ne érezzem magam becsapottnak.
Hirtelen nem is voltam benne biztos, hogy jól értem a kérdést.
De Tomi anyja nem habozott, feltette újra:
– Mennyi pénzt szeretnél cserébe a fiunkért? Ne értsd félre, aranyos lány vagy, meg nagyon szép, de ez édeskevés. Mi magasabb körökbe szeretnénk bejuttatni a fiunkat. Ahhoz pedig egy szegény óvónő nem járulhat sokban hozzá.
– Én szeretem Tomit, ez nem a pénzről szól – válaszoltam naivan.
– Édesem, mindent a pénz mozgat. Szeretnéd, hogy anyukád a legjobb kezeléseket kapja? Noná, hogy igen. Szeretnél, minden gyógyszert megvenni, ami a piacon kapható? Persze. Ahhoz viszont sok pénzre van szükség. Úgy hiszem, nektek pedig még fűtésre sincs.
Nem tudtam erre mit mondani. Álltam bambán és megsemmisülten. Anya lassan fogyó testét láttam magam előtt. Apa egyre keserűbb arccal ment el reggelente, már attól féltem, egy napon árokba vezeti a buszt.
– Igen, anya a legfontosabb… De… Én szeretem Tomit. Tényleg szeretem.
– Nem baj, kislányom, majd elmúlik. Lépj ki az életéből és mi segítünk a családodon!
– És ha nem teszem?
– Miért ne tennéd? Nem vagy te szívtelen és önző. Ismerünk, nem hagynád magára a családod. Gondolj arra, milyen fiatal a húgod, még neki is szüksége van az édesanyátokra.
Hallgattam.
– Szeretnék mihamarabb egy számlaszámot kapni tőled és egy írásos nyilatkozatot is, amelyben elfogadod a feltételeinket. Soha többé nem keresheted a fiunkat. Nem mondhatod meg neki az igazat és akkor megmentheted az édesanyád. Vagy legalábbis segíthetsz neki. Megértetted?
– Meg.
– Most pedig mosolyogj, elvégre Tomi szülinapja van! Hadd érezze, hogy mennyire szeretjük!
Azzal megfordult és faképnél hagyott. Csak álltam és az járt a fejemben, mennyit érek én? Mennyit ér a családunk, anya egészsége, a húgom és a szerelem, amelynek árát most kell megszabnom. Hogy van-e ára? Van. Ezt pontosan tudta Tomi anyja és én is. A szívem tele lett keserűséggel, a torkomban gombóccá nőtt a szomorúság. Aztán váratlanul visszajött a gyomromból a szülinapi torta utolsó morzsája is.
fotó: Pinterest
