Kissé zaklatottan ballagott hazafelé. Érezte, hogy kis híján olyasmibe csöppent, amihez nem lehet köze. Ő nem kezd zűrös férfival, olyannal meg pláne nem, akinek felesége van. Nem, már tiszta kapcsolatokra, és amennyire lehet, tiszta érzelmekre vágyott. Tudta, hogy tulajdonképpen szép élete volt a férje elvesztéséig, és nem akarta ezt tovább írni azáltal, hogy belekeveredik egy fájdalmat okozóba.
– Anna! – szólt utána valaki mély, enyhén reszelős hangon, amit jól ismert egykoron.
Mikor megfordult, látta, hogy egy régi osztálytársa lohol utána. Az a fiú, aki mellett ült majdnem három évig, és ő persze szerelmes volt belé, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. De szerencsére sose mondta ki, így mindvégig barátok maradtak.
– Ó, Marcello! – kiáltotta és nevetni kezdett. A srác megállt, levegő után kapkodott, és vigyorogva bámult rá.
– Marcello? Atyaég, ezer éve nem hallottam ezt senkitől! Még emlékszel rá?
– Ki ne emlékezne, hiszen odavoltál érte, és miatta nyolcadikban hosszú kabátban jártál éjjel-nappal.
Mindketten hangosan nevettek, mert bevillant nekik a vékony, csupa kéz-láb srác, aki olyan hullámot fésült a hajába, amilyet az olasz színész, és örökösen arról beszélt, hogy Rómában fog élni, ahol belőle is filmsztár lesz. Anna szája sarkában megbúvó finom kedvességgel megpaskolta a régi ismerős arcát.
– Nem lettél színész, ugye? – kérdezte óvatosan. – Vagy csak nekem hiányos a műveltségem?
– Dehogy lettem! Apám valószínűleg agyonütött volna, építészmérnök lettem, de így is kikerülhettem Rómába.
– Jaj, Marcello, szerintem, az tökéletesen illik hozzád. A kabátod azonban menet közben elveszett, nem?
Végignézett a srácon, akin egy vékony bőrdzseki volt, alatta egy fekete póló, és bár már nem volt olyan vékony, mint húsz éve, jól nézett ki. Megemberesedett, de inkább volt mackós, mint kövér.
– Képzeld, nem tudom, mi lett a kabáttal. Szerintem, anyám kidobta vagy elégette, mert a végén már annyira gyűlölte, amennyire tetszett neki az elején. Alig ismertelek meg, de a járásod jellegzetes.
Anna szeme kikerekedett.
– Mi az, hogy jellegzetes?
– Kicsit mintha lábujjhegyen járnál… Nekem tetszik, mert olyan tipegős. Mi lett veled, Anna, mesélj! Most sietek, de tudni akarom, hogy Ricsi halála óta jobban vagy-e!
Anna elkomorodott. Szóval eljutott még hozzá is a híre. Nem akart magyarázkodni, részletekbe se ment volna bele, ezért, csak annyit mondott, hogy minden nap jobban van, és igyekszik megtalálni minden napban a szépet.
– Ez fantasztikus! – Marcello, akinek simán Márk volt a neve, a hajába túrt, és kedvtelve nézegette Annát. – Örülök neked. Nem felejtettem ám el, hogy szerelmes voltál belém – kacsintott pajkosan.
– Tudtál róla? Ezt nem hiszem el! Ezt most találod ki! – Anna majdnem elpirult, pedig semmi oka nem volt a régi, félszeg kislány miatt szégyenkeznie. Tiszta, csendes szerelem volt az, amilyenek az első szerelmek, amelyek nem szöknek szárba, de azért mély gyökerük szinte kiirthatatlanná terebélyesedik az ember lelkében.
A srác megrázta a fejét.
– Persze, hogy tudtam. Éreztem. De nem tudtam mit kezdeni vele. Féltem, hogy ha átlépünk egy határt, elveszik a barátságunk. Azt nem akartam. Veled éltem meg életem egyik legnagyobb tragédiáját, minek rontottam volna még azzal, hogy párszor csókolózunk, aztán meg tönkremegy minden néhány rossz szó vagy tett miatt.
– Istenem…Anyukád. Sokszor eszembe jut, és az is, mekkora szerencsénk volt, hogy időben értünk hozzátok. Még jó, hogy annyira kellett pisilnem…
Az emlékezés mindkettőjüket felkavarta. Késő nyári nap volt, amikor már erősen alkonyodott, és a Ligetből vánszorogtak haza a forróságban, ahol három limonádét is ittak, Márknak születésnapja volt. Ő fizetett. A végén már futniuk kellett, mert Anna majdnem bepisilt, ezért vették az irányt a fiúék lakása felé.
Marika néni nem hitette, hogy megtalálják. Egy csomó altatót vett be, és úgy feküdt az ágyon, mint egy ócska rongybaba. Az egyik keze lelógott, a másikat a mellkasára tette, és fura hang jött ki a torkán. Márk nem teketóriázott sokat, ráordított Annára, hogy hívja a mentőket, ő meg hasra fordította a magatehetetlen asszonyt. Fejét oldalra helyezte, maga se tudta miért, mintha egy filmben látott volna hasonlót. Anna nem pisilt be, sőt még a mentő érkezését is kibírta, annyira megrázta a látvány. Marika néni, aki máskor mosolyogva fogadta, aki minden héten kedden fánkot sütött, ha tél volt, ha nyár, meg akarta ölni magát. Ezt nem tudta elhinni, és megérteni sem. A tizennégy éves fia azonban nem omlott össze, nem az első eset volt, amikor így találta. Volt, amikor a mentőt se kellett hívnia, csak meghánytatta az anyját. Akkor azonban sokkal súlyosabbnak tűnt a dolog.
Megint megmentették, de az orvos azt mondta, egy hajszálon múlt. Kérte, hogy ne vigyék haza, hanem maradjon bent, hogy meg tudják figyelni. Anna nem ment a kórházba, hanem lerogyott a vécére, és végre elvégezte a dolgát. Sokáig nem mozdult. Kisírta magát, majd bezárta az ajtót, és a kulcsot a lábtörlő alá dugta. Tudta, hogy a fiút úgyis hazaküldik a kórházból, legalább be tud majd menni, ha elfelejtett volna kulcsot vinni.
Ez a nap után azonban egyre kevesebbet voltak együtt. Ebbe azért beletartozott az is, hogy Anna egy budai gimnáziumba került, míg Márk Szegedre. Egy ideig még írogattak egymásnak, de aztán megszakadt a barátság.
– Még jó…- mondta a fiú. – Végül azonban sikerült neki. De csak jóval később. Már egyetemista voltam, amikor senki nem mentette meg…
– Szörnyen sajnálom! – mondta Anna, és úgy érezte, hogy ezek a semmitmondó szavak megakadnak a torkán, mégse tudott mást mondani.
– Neki ez volt megírva. Már nem haragszom rá. De te hogy vagy? Hol jársz ilyen későn egyedül?
– Ó, ez egy hosszú történet! Jól vagyok, elboldogulok, és nagyon örülök, hogy látlak. Sokáig maradsz?
– Ugyanezt gondolom! Van kedved találkozni holnap?
Anna megrázkódott. Milyen furcsa a sors! Évekig semmi, de amikor kinyitja a szívét, váratlanul két férfi is be akar lépni? Valóban így működnek ezek?
Bólintott. Másnap munka után, egyeztek meg. Márk közelebb lépett és futólag megölelte. Volt ebben valami kedves és váratlan, de tolakodó egy fikarcnyi sem. A közeli templom tornyában tízet ütött az óra. Két ismerős ismeretlen ekkor elvált, és elindult homlokegyenest ellenkező irányba. Mindkettő arcán mosoly ült.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
