A cseszneki várban október elején elindult egy játék. Élmény és szórakozás akart lenni egyben. Olyan, amilyenre minden gyerekes család vágyik, hiszen a gyerekért mindent, mondjuk. Mindent, de azért kevesen teszünk, hogy ez ne menjen más kárára.
A vár közleményt adott ki, amelyben nem kis szomorúsággal közlik, hogy a pecsételős játék véget ért. A látogatók végig pecsételték a vár falát, a játékban szereplő kincsesládákat megrongálták, a lakatok egy részét ellopták. Mindezzel együtt az élményt és a játék örömét is azoktól, akikbe szorult némi józan ész és képesek rászólni a gyerekeikre. Egy hét alatt tönkrement minden. Mindez azért, mert sokan nem nevelnek.
Ej, de nem szeretjük ezt hallani, és könnyen azzal vagdalkozunk, hogy lám, ez a liberális nevelés eredménye. Nem, ez nem az. Ez annak következménye, hogy a szülők nagy része félrenéz, nem konfrontálódik, és esze ágában sincs azt mondani a gyerekének, hogy nem szabad. Mert ma mindent szabad, hiszen a gyerek a király.
Bárhol járunk-kelünk, legyen az cukrászda, étterem vagy cipőbolt, azzal szembesülünk, hogy a gyerekek bármit megtehetnek. Ha egy felnőtt szólni mer, azonnal leszedik a fejét és úgy néznek rá, hogy örülhet annak, ha káromkodások sorával megússza. Egyszerűen nem akarják felfogni azok, akik nem szabnak határokat, hogy amit tesznek, rossz.
Az sem érdekel sokakat, hogy másokat zavarnak. Zavarják az étkezésben, pihenésben, a nyugalomban. Legyintenek. Egy élelmiszerboltba már nem lehet úgy bemenni, hogy ne ordítson egy gyerek, persze nemcsak kétéves, mert azt értjük, de minden kosárban ül egy 5-6 éves, csakhogy ne kelljen gyalogolnia. Nem azon a részen, ahová befér egy kicsi, hanem ott, ahová az élelmiszereket rakjuk. Vagy a gyerek a kassza mögötti pultra mászik ki a kocsiból, de a szülő észre sem veszi. Ráül a kirakott mikrók tetejére, mert ott akar ülni, de ez sem baj, addig is nyugton van. És sorolhatnánk.
Elképzelhetetlen, hogy nem mondták a gyerekeknek, hogy a lakat nem a miénk, nem vihetjük el, nem pecsételhetnek bárhová, hiszen az egy védett műemlék, és az is felfoghatatlan, hogy tönkretettek valamit, ami értük jött létre.
Ám, ha valaki szólni mer, akkor az öreg, konzervatív, gonosz és ki tudja, mi még. Vajon mikor jött el annak az ideje, hogy félünk a gyerekeinktől? Félünk, hogy nem szeretnek minket? És akkor fognak, ha mindent rájuk hagyunk, ha megveszünk mindent kiváltva vele a figyelmet és a törődést? Hogy a csudában nem látja meg a szülő, hogy hol mászkál a gyereke egy boltban, miért nem arra figyel, ami fontos, és mondja neki, hogy maradjon nyugton, legyen türelmes, bármennyire nehezére esik?
Persze, a világ megváltozott, de ezt szajkózhatjuk eleget úgy, hogy elbújunk mögé. A világ azért változott meg, mert hagyjuk, mert nem vagyunk erősek és bátrak. Így még a gyerekeink is uralkodnak felettünk.
A cseszneki vár játéka abbamaradt. Csúnya látlelete ez társadalmunknak. Lehet itt támadni, kritizálni mindenkit, aki kimondja, hogy a gyereknek be kell tartani a szabályokat, de ezzel nem lesz jobb semmi.
Ezért vagyunk emberek…Vannak dolgok, amelyek csak tanulással sajátíthatók el. A ne nyúlj hozzá, ne vedd el, vigyázz rá, ne játssz vele, köszönj rendesen, ne fogdosd össze, várj egy kicsit, nem te vagy a soron – nem varázsszavak, de azzá lettek, mert kimondani se merik sokan. Vajon miben reménykedünk? Hogy majd maguktól rájönnek arra, hogy vannak tilos dolgok? Vagy, hogy a szabályok nem ellenünk, hanem értünk vannak? Hogy a kiskapukat nem kell kijátszani, mert lehetséges olykor?
Az az élet, amely majd vár rájuk, sok pofonnal várja a ma társadalmában felnövő nemzedéket. Ezektől sajnos nem tudjuk megvédeni a gyerekeinket, de ha netán megtanítanánk nekik, hogy fontos a másik elfogadása, a meghallgatása és tulajdonának, ötleteinek tisztelete, megeshetne, hogy jobb világot teremthetnénk. Nem érné meg?
Kép forrása: Pinterest
