Nem, semmiképp se politikai szempontból szeretnénk erről beszélni vagy írni. Mondjuk inkább társadalmi vagy gazdasági megközelítésből. Aki benne van, tisztában van az uralkodó állapotokkal, és azzal is, milyen nehéz volt a helyzet a világjárvány idején.
Gondolkodjunk el egy pillanatra!
Ha nem lenne iskola, a gyerekek még kevésbé köszönnének, mint manapság. Nem volna kivel játszaniuk, nem lenne részük semmiféle társas érintkezésben, ami komoly problémákat okozna később a kapcsolatteremtésben, vagy bármiféle más kapcsolat kiépítésében. Mind tudjuk, hogy egyes iskolai viszonyrendszerek, barátságok olykor egy életre szólnak. Amikor dolgozni kezdünk, sokszor nyúlunk vissza iskolai emlékeinkhez, keressük meg azokat az embereket, akiket szerettünk, akikről tudtuk, hogy okosak, motiváltak, hogy segítsenek a cégünk felvirágoztatásában vagy a projektünk felfejlesztésében. Az iskola nem egyszerűen a tudás átadásának helyszíne, hanem olyan hely, ahol a gyerek ismerkedhet, ahol szabályok vannak, ahol megtanítják kudarctűrésre, és természetesen jó, rossz, pozitív és negatív élmény is bőven éri. Erről szól az élet, hiába próbálnak ma mást sugallni a szülők.
Viszont más szempontból is megközelíthetjük az oktatást. Vegyük csak számba, hogy mi van akkor, ha gyerek nem tanul meg jól olvasni, írni és számolni, ami abszolút alap, és ezek mentén nem tud fejlődni a későbbiekben. Ha nem tanul biológiát, kémiát, nem kap kedvet az orvostudományhoz, a betegápoláshoz, a helyszíneléshez, a holttestek elemzéséhez, ami szintén a bűnügyek és az orvostudomány elengedhetetlen része. Ki fog akkor majd műtéteket végezni, tanácsokat adni étkezés vagy gerincproblémák esetében? Ki fog gondoskodni rólunk egy kórházban, amikor baleset ér bennünket, amikor a testünk felmondja a szolgálatot? Most, amikor még azt hisszük, nincs semmi gond, ez századrangú. Viszont az első gyötrő fájdalom hamar ráébreszt bennünket a valóságra. Ha a fent említetteket nem tanulják a gyerekek az iskolában, magánban se tudunk majd elintézni semmit. A pénzünk ekkor szimpla újságpapírral lesz egyenlő.
Ha nem tanulnak matematikát, fizikát, hogyan épülnek házak, hidak, ki fogja kiszámolni, eldönteni, megtervezni, hogy egy alagút, egy toronyház vagy egy lakóépület mit bír el? Ha nem lesz iskola, és senki nem fog tanítani, vagy csak rosszul, felületesen, akkor ki fog villanyszerelőket, vízszerelőket, buszsofőröket, pékeket, cipészeket, lakatosokat képezni? Mi van, ha senki nem akar majd varrni, szabni, mert úgy hiszi, celebnek lenni megéri, és a média meg az Insta és az egyéb hasonlók lesznek annyira jövedelmezők, hogy elboldoguljon belőlük? Ma még azt mondjuk, nem vészes a dolog, á, majd lesz valahogy, de hogy? Mindegy nekünk, hogy a gyerekünk és a magunk élete hogyan alakul? Ha majd nem tudunk vonattal, busszal vagy repülővel közlekedni, akkor is ennyire lazák leszünk?
A ma embere úgy van a hétköznapokkal, hogy nem érdekli, van-e szakember, van-e orvos, tanár vagy ápoló, mert nincs hozzá köze. Mihelyt szüksége lenne rá, azonnal kiakad, ágál, és azt hajtja, nem baj, ha nincs, de őt műtsék meg hibátlanul, nála ne legyen gikszer, neki ne kelljen várakoznia egy évet vagy többet egy műtétre. Az se nagy baj, ha a gyerek elvan az iskolában, hiszen nincs otthon, nem fárasztja le a szülőt, aki épp elfoglalt, nem ér rá törődni vele. Viszont ezek az évek is eltelnek, és akkor is múlik az idő, ha a gyerekeket csak őrzik az iskolában, és odahaza nem tesznek kárt semmiben. Higgyük el, hogy nem túlzás mindez, hiszen igen sokan nem akarnak foglalkozni a saját csemetéjükkel. Ezer vicc születik arról, mennyire várják a szülők a nyári szünet végét. És ebben a viccen túl csomó igazság is van. Nem tudnak mit kezdeni a gyerekeikkel, lásd, amikor telefont, tabletet nyomnak a kezükbe, mert a világ már csak ilyen, mondják. Nem ilyen. Mi tesszük ilyenné.
Ha valaki túlzásnak érzi mindezt, nézze meg a statisztikákat. Lasszóval is nehéz éttermi dolgozókat, pékeket fogni, mert ezek a munkák keménységet, kitartást és maximális odafigyelést követelnek, amire egyre kevésbé akarnak áldozni önmagukból az emberek, nem beszélve a fizetésről és erejük zsigeri igénybevételéről. Aki ma dolgozik, azt valóban kizsigerelik, mert minden szakmában hiány van. Komoly és pótolhatatlan hiány, ami a minőség romlásához vezet. Csak az nem mindegy, hogy minek vagy kinek a minősége romlik. Az emberi életé, vagy a tárgyaké? A bocs, de sajnos nem értettem a szakmám nem jó magyarázat annak, aki belehal egy műtétbe, de annak se, akit megcsap az áram.
Egyre kevesebb a rendőr és a tűzoltó. Vajon hány hőst ismerünk közülük? Hányról tudjuk, hogy balesetben súlyos sérülteket mentenek ki az égő járművekből, vagy törött végtagú, karambolban súlyosan megsérült embereket juttatnak kórházba? Mi mégis focistákért rajongunk, és azt látjuk értékesnek, hogy holmi túlfizetett alakok a pályán futkározva gólt lőnek. Ők az istenek? Nem azok, akik kiszabadítanak bennünket a lángoló házból, akik megakadályozzák, hogy felrobbanjon egy gázpalack, vagy akik állatokat mentenek iszonyatos körülmények között?
Furcsák az emberek. Nem azt díjazzák, akik értékesek, hanem azokat, akik a trónon ülnek, költenek, amennyit csak kedvük tartja, miközben a kisember szenved, éhezik vagy fájdalmak gyötrik…
Mi lenne vagy lesz iskola nélkül? Baj. Hatalmas baj, de egyelőre nem teszünk semmit, mert nem a mi házunk ég. A boltban még van tészta és kenyér, de majd ha fogyóban lesz, talán megértjük, hogy hagytuk elveszni életünk legfontosabb pilléreit. A híd dől, de még nem roskadt össze. Adja isten, hogy ne is roskadjon!
Kép forrása: Pinterest
