Minden tanár azt gondolja, hogy az ő tantárgya a legfontosabb. Úgy hiszi, hogy az általa közvetített tudás a világ csúcsa. Már ha érdekli a munkája. (Általában kétféle pedagógus létezik: az egyik, aki szívből oktat, és történjék bármi, ő odateszi magát. A másik pedig az, akit nem érdekel más, csakhogy letudja a napját.)
Vannak olyan tantárgyak, amelyeket ma is kiemelten fontosnak tartunk. Ezek közé tartozik a matematika, az anyanyelv, az irodalom és a történelem. Természetesen nem kevésbé fontos az informatika vagy épp a fizika. De ott vannak a készségtárgyak is. Ahogy a nevük mondja, olyan készségekre épülnek, amelyek vagy vannak, vagy nincsenek. Mindenki tudja, hogy a rajz, a mozgás, az ének fejleszthető, de vannak korlátaink. Ekkor merül fel a kérdés, hogy miért is kell ezeket a tárgyakat osztályozni? De komolyan!
Ha valaki nem születik jó énekhanggal, ritmusérzékkel, miért kell szenvednie az oktatásban emiatt? Ugyanez vonatkozik a vizuális kultúrára, amely a rajzóra flancos neve. Vannak emberek, aki soha nem jutnak túl a pálcikaemberkéken, ezért felfoghatatlan, hogy egy gyereknek amiatt kell rossz jegyet kapnia, ami nem rajta múlik.
Vajon miért olyan nehéz elfogadni, ha valaki nem rajzol, hajtogat, vág jól? Persze, elengedhetetlen, hogy mindezt megtanulja, de hogy egyeseket kapjon, mert nem elég ügyes, egyáltalán nem korrekt.
Ennél felháborítóbb az, amikor a tesitanárok, akik közül sokan istenkirálynak képzelik magukat, és osztályozzák, hogy valaki fel tud-e mászni a kötélen, hogy hány felülésre képes, vagy épp hány kosarat dob. Miért akkora baj az, ha nem mindenki sportos? Hogyhogy nem fogja fel egy tanár, hogy mennyire bántó, hogy azért ad rossz minősítést, mert valaki nem tud teljesíteni?
Persze, osztályozni kötelező…Ilyen a mi iskolarendszerünk, de mi lenne, ha a benne dolgozók figyelembe vennék, hogy az emberi képességek korlátozottak? Nem tudhat mindenki jól énekelni, focizni vagy bakot ugrani, ahogy festeni, alkotni sem. Ettől még lehet boldog és elégedett.
Mi lenne, ha a pedagógusok néha nem a saját hatalmukat akarnák érvényesíteni, hanem egyszerű módon hagynák kibontakozni a diákokat, akik nem jók mindenben? Nem tökéletesek, és ez így jó. Ha egy testnevelés óra a mozgásról, játékról szólna, ha technika órán valóban a diákok megtanulnának csavarhúzót használni, fűrészelni, varrni, de csak azért, mert ennek haszna van, akkor már nagyot léptünk előre. Annak viszont nincs értelme, hogy egy gyerek bizonyítványa azért legyen tele kettessel, hármassal, mert nem tud énekelni!
A tanulás öröme már ezekben elveszik, nem beszélve az óraszámokról, a mérhetetlenül felesleges adatról, amit be kell magolniuk, és a memoriterekről, amelyek soha semmikor nem vitték előre a világot. Sok esetben segítenek, de a szókincs bővítésében semmiképp, mint ahogy ezt egyesek vallják. A szókincs olvasással, mesehallgatással és szövegértéssel fejleszthető, azzal semmiképp, hogy harminckét versszakot tud egy ötödikes a János vitézből, amely 200 éves, elavult és semmi köze a valósághoz. És persze nem 32-t kell megtanulniuk, hanem sokkal többet. Egy kreatív pedagógus biztosan nem abban leli örömét, hogy kikérdezi a verseket és jegyet ad rájuk, hanem azt tanítja meg, mi rejtőzhet a sorok mögött, hogy a költő is ember volt, és megkérdezi tanítványait, nekik mit jelentenek Ady vagy Radnóti sorai.
Pokolian sok múlik azokon, akik tanítanak, még ha nem is minden. Lehet emberségesen, empátiával, nem büntetve tanítani. Ebben a furcsa világban ki kell végre mondani, hogy nem kell mindenkinek fizikusnak, tornatanárnak vagy épp énekesnek lennie.
Elég, ha ember, aki bár nem tud cigánykerekezni, de segít annak, aki elájul az utcán, és nem megy el mellette szótlanul, esetleg a telefonját előkapva.
Fotó: Pixabay: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-emberek-okostelefon-iras-159844/
