Kevés fájdalmasabb érzés van annál, amikor úgy érezzük, nem számítunk. Van, hogy láthatatlan munkát végzünk, netán megöregedtünk vagy épp jelentéktelenek vagyunk családunk, munkáltatónk szemében. Egy olyan világban létezni, amely a harsányságot és az önfényezést díjazza, nem könnyű érvényesíteni magunkat. Ma azt vallják sokan, hogy csak az él, aki láthatóvá teszi magát. Látjuk, tapasztaljuk mindezt a közösségi oldalakon, ahol már nem maradtak titkok, ahol a méltóság sem számít, és gyakorlatilag nincs tabu.
Vajon tényleg ennyi lenne, ami fontos? Valóban arról van szó, hogy mások nem értékelnek bennünket?
Minden ember a lehető legtöbbet veszi természetesnek. Ha valaki sok figyelmet, gondoskodást ad, akkor környezete hozzászokik. A jó nagyon hamar elfogadható és ezzel együtt láthatatlan is. Csak a hiány kiabál. Ennek a jelenségnek a neve láthatatlan munka, amit a túlzottan alkalmazkodók és az érzékenyebb személyiségek hajlamosabbak végezni. Ez abból is fakad, hogy nem mondják ki, mire vágynak, nem mernek visszajelzést kérni. Így nevelnek bennünket a kezdetektől fogva: akkor vagyunk jók, ha nem kérünk semmit, ha csendben maradunk, ha önzetlenek vagyunk, de ha elismerésre várunk, akkor önzők leszünk.
A környezet sosem objektív, mondhatnánk, hogy mindenki a saját cipőjét hordja, ezért nem képes más traumáival, félelmeivel és igényeivel törődni. Ha nem mondjuk ki, mi bánt bennünket, nem ragálunk megfelelően a kérésekre, ha nem tanulunk meg nemet mondani, akkor mások nem tudják, hogy eljutottak a kerítésig.
Sokan vannak olyanok, akik azért képtelenek értékelni, mert ők maguk se kaptam értékelést. Félnek dicsérni, mert kellemetlen érzéseket kelt bennük. Azt hallották egész életükben, hogy a dicséret a másik fejébe szállhat.
Vagy ha bókolnak, akkor elismernek egy adósságot.
Van, aki úgy hiszi, hogy nem érdemes másra, csak önmagára koncentrálnia. Akadnak, akik nem vakságból nem látják, mennyit teszünk értük. Nem rosszindulatból, inkább tapasztalatlanságból. Görcseiket képtelenek feloldani, és a rólunk alkotott véleményük inkább saját tükrük.
A gyerekkori minták is millió módon gátolnak bennünket abban, hogy ne igényeljünk visszajelzést. Amikor azt halljuk, hogy másnak még rosszabb, ne nyafogjunk, tegyünk többet, hogy jobban észrevegyenek, akkor mélyen magunkban azt gondoljuk, érzelmeink, cselekedeteink valóban mákszemnyiek.
A társadalom voltaképpen az önfényezést jutalmazza. Azt, ami mögött nincs valódi erőfeszítés, csak remek körítés. A csendes és következetes munka nem látványos, sok esetben rásütik, hogy unalmas, langyos, ma pedig nem erre van szükség.
Előfordul az is, hogy a barátságok, szerelmek szeretetnyelve más. A benne lévők nem úgy mutatják ki elismerésüket, hogy megértsük, nem azon a nyelven fejezik ki, amit elvárunk, ezért elkerüli a figyelmünket, vagy még bosszantók is. Máskor meg annyira alkalmazkodók vagyunk, hogy a saját határainkat mi magunk töröljük el, és hagyjuk, hogy akárki belénk rúgjon. Felvesszük más terhét, és mártír módjára cipeljük, ami azt váltja ki, hogy nélkülözhetetlenek leszünk, ahogy a levegő. A levegővétel is csodás dolog, de nem hálálkodunk érte naponta százszor.
El kell jutnunk odáig, hogy kimondjuk és megszabjuk a határainkat, ami az önbecsülés formája. Értékelést kérni nem hiszti, hanem egyszerű emberi szükséglet.
Mások nem látják a gondolatainkat! Arra is érdemes felfigyelni, hogy kik azok, akik csak akkor értékelnek bennünket, ha minden energiánkat nekik adjuk. Ha ezt éljük meg, akkor ideje hátra lépni. A jó kapcsolat kibírja a határokat, a rossz kapcsolat nem. Miért is dédelgetnénk az utóbbit?
Az önbecsülés csendes, belső munka. Szükség van arra, hogy észrevegyük saját erőfeszítéseinket, ha fejlődtünk, kitartottunk. Egy külső megerősítés csak abban az esetben hat, ha van belső tartásunk.
A legtöbb ember nem azért nem dicsér, nem azért nem ad jó szót, mert nem érünk semmit. Egyszerűen csak nem tanult meg hálásnak lenni, túl sokat vár el, vagy mert magát is túl kevésnek látja.
Ezeken túl, megértve és átélve a hiányokat, magunk se feledkezzünk meg arról, hogy mások felé jobbak legyünk, ha feldobjuk a napjukat egy bókkal, egy udvarias gesztussal. Még akkor is, ha nem szoktunk hozzá. Ezt meg lehet tanulni, nem varázslat. A varázslat az lesz, amit utána tapasztalhatunk. Idővel, nem azonnal.
Kép forrása: Pinterest
