Van abban valami mélyen szomorú, ahogyan Magyarországon a változáshoz viszonyulunk. Mintha minden próbálkozás, ami kicsit is új, más, azonnal kudarcra lenne ítélve. Mintha nem az lenne a cél, hogy hová tudunk fejlődni, hanem inkább az, hogyan tudjuk visszahúzni egymást. Belekötünk mindenkibe, lesajnáljuk azokat, akiknek jó ötletei vannak, és azon igyekszünk, hogyan tudnánk sárba döngölni mindazokat, akik elértek bármit is. Ebben erős verseny van. A dögöljön meg a szomszéd tehene, hazánkba kőbe vésett átok, és ha csak lehet, éreztetjük is másokkal, hogy ezt gondoljuk velük kapcsolatban.
Sokszor halljuk, hogy nincs valódi polgári réteg Magyarországon, ami nem közhely. A polgári társadalom ugyanis nem pusztán jólétet jelent, hanem belső tartást, felelősségvállalást, közösségi feladatokat és egymás iránti bizalmat. Ez az ami nálunk hiányzik. Ezzel egyidejűleg fokozatosan csökken a kultúra iránti igény, már szinte csak az ötven-hatvan felettiek járnak színházba, különféle előadásokra. Elvétve akad fiatal.
A történelem évszázadai alatt mindig valakik uralma alatt éltünk, mindig valaki irányította az országot, és ez egyet jelentett a túléléshez való alkalmazkodással. Mi szeretünk nem gondolkodni, érvelni, kérdezni vagy együttműködni. Ez nem fejlődött ki, de a széthúzás, az irigykedés, a becsmérlés annál magasabb szintre jutott.
A szabadság nálunk nem közös cél, hanem egyéni ügy lett. A szabálytartás nevetség tárgyává vált. Aki betartja őket, kigúnyoljuk, naivnak nevezzük, és dicsőítjük az ügyeskedést, mert itthon nem a becsület az érték, hanem a rafkósság. Aki kijátssza a törvényeket, megtalálja a kiskapukat, arra felnézünk. A szolidaritás meg kiveszőben lévő luxus.
A változás hazánkban nem remény, hanem veszély. Félünk tőle, mert a múltban minden változás fájdalmat hozott: háborút, elvett földeket, vállalatokat és új urakat. Aki túlságosan erőltette a változást, azt elhallgattatták vagy elüldözték. Aki pedig túlélt, az megtanulta: a biztonság nem az igazság kimondásában gyökerezik, hanem a csendben. Ez a történelmi beidegződés része a mindennapjainknak.
Nem állunk ki másokért, mert biztonságosabb beolvadni és hallgatni. Ha várjuk is a változást, csak messziről szemléljük, és magunkban reméljük, hogy majd más kikaparja nekünk a gesztenyét. A feladatot végezze csak el, tüntessen, álljon kint az utcán esőben, szélben, mi majd örülünk az eredményeknek később, de most a szobánk melegében szurkolunk. Vagy még azt sem.
Az a kérdés, van-e kiút? Fel tud-e nőni egy társadalom, amelynek mindig diktált valaki? Hisz a balsors régen tépi, de ezzel együtt önmagát is szaggatja… A válasz van, de nem gyors. Lelki és nem politikai. Akkor kezdődik el, ha megtanulunk a másikban nem ellenséget látni, amikor felismerjük, hogy nem leszünk azáltal kevesebbek, ha mások többek lesznek.
A változás alapja az, ha megtanulunk szabályokat betartani, és nem hisszük gyávaságnak azokat. Akkor lesz minden jobb, ha rájövünk, hogy egymást támogatni nem gyengeség, hanem erő. Amíg ezt nem értjük meg, addig marad a keserűség, a harc testvér testvér ellen, magyar a magyarral. Csak egyszer kellene már eljutni oda, hogy ne egymás ellen, hanem együtt akarjunk létezni!
Ha ez bekövetkezik, megszületik a polgári Magyarország, amelyről most csak álmodozunk. Sokan még azt sem.
Kép forrása: Pinterest
